"Az igazat, csakis az igazat..." De mikor írja már le valaki a _teljes_ igazat, nem csak "célozgat" rá?

Vagy az "még nem időszerű"?

Népszabadság
57. évfolyam, 205. Szám
1999. szeptember 3., péntek

HITEGETÉSBŐL KOTYVASZTOTT POLITIKA

Azt mondja Gyuri, a korántsem sikertelen hajdúsági gazdálkodó: – Szigorúan vallásos szellemben neveltek a szüleim. Lehet, hogy most lettem kommunista? Ha igen, Torgyán tett azzá. Mondjátok, hogy mernek ezek a kezükbe Bibliát venni?

Bár Gyuri talán sosem lesz egy kommunista párt tagja, és a mostani válságokban sem érintett, azért szavai félrevert harangok: Valami istentelen, égig érő baj támadt az agráriumban. Noha ebből most csak az őstermelők sertés-, tej- meg búzagondjai dúródnak a felszínre, mint a jéghegy csúcsa az óceán vizéből, valójában az ágazat minden egyes eresztéke recseg-ropog. Az összedőlés komolyan fenyegető esély.

Túltartott sertések százezrei, naponta tejfolyamok, millió literek... Most „mindössze" – mindössze? – ennyi égeti a bőrünket. Főleg az érintettekét. Ők meg akarnak élni a munkájuk eredményéből. Vagyont fektettek a termelésbe – egyetlen jól tejelő tehén ára olyan 150 ezer körül mozog –, ólat, istállót építettek, keltek pirkadatkor, de minden áldott napon ám, etettek, itattak, takarították a trágyát, figyelték a jószágot, és minden rezzenésre riadtan futottak az állatorvoshoz. Egyszerűen eszükbe sem jutott, hogy – például – mások nyáron nyaralnak, hogy Balaton, hogy Hajdúszoboszló, vagy Berekfürdő. Ők ilyenkor kaszálnak, szénát forgatnak, hordják a téli takarmányt. Mert e munkától elszabadulni nemhogy hetekre, egyetlen délutánra sem lehet. Az állat kíméletlen diktátor, kiköveteli a jussát a gondozójától. S a korán kelő ember pedig már akkor elalszik, amikor a tévékben még csak a híradók mennek. Áldoztak tehát mindent, pénzt, erőt, időt, szórakozást, s áldozták főként egyszeri életük megismételhetetlen éveit.

Miben reménykedtek ezek az emberek? Abban, hogy értékesek az ország számára. Hitték, hogy megbecsülik őket, amiért nem segélyért tartották a markukat, hanem segíteni akartak önmagukon, hátha az Isten, meg a társadalom is hozzátesz egy-egy porciót. És a reménykedésre minden okuk megvolt. Immár bő évtizede azt, és csakis azt hallják, hogy az övéké, a farmergazdaságé a jövő. Hogy a családi gazdaságokat támogatja, és pátyolgatná minden potentát. Olyan fontosak, hogy nekik még az adózatlan jövedelemszerzést is elnézi a fiskus. (Magyarán: a két nemesi előjogokkal rendelkező magyar réteg egyikeként tartják számon őket. A másik a papság.)

Biztatta törekvéseiket, hogy mindenkormányzati és ellenzéki száj nekik bókolt, nekik udvarolt. Kihámozhatták a szövegekből, milyen óriási szükség van az ő termelésükre, nélkülük talán éhen is halna a városi lakosság, az ország legalábbis importra szorulna, és az már mindennek az alja. A jövő csodálatosnak tűnt, kifejezetten tüneményesnek, minden szó a boldogulás, a gyarapodás ígéretének hangzott.

Aztán eljött a nap, amikor a hízót nem vásárolja meg senki, amikor ingyenpörkölt lesz belőle, amikor bezárnak a tejcsarnokok, mert nem kell a tej, amikor a jószág issza meg, amikor laboratóriumokban vizsgálják a búza fuzáriumfertőzöttségét, s ha a gomba ott van, akkor a termést esetleg a halászok megveszik ocsú gyanánt. És amikor minden eladhatatlan. Csak a munka, a munka, és a kilátástalanság! Csoda-e, ha ökölbe szorul a kezük?

De várjunk csak! Kérdések özöne várna válaszra. Például ki állította ezeknek az embereknek, hogy tíz-húsz, vagy akár ötven hektár búza terméséből meg lehet élni? Hogy az már igazi farmergazdaság! Ki nyelte le, hogy valójában legalább ötszáz-hatszáz hektár kell a megélhetéshez? És ki hallgatott róla, hogy a gazdálkodáshoz szellemi tőke, korszerű tudás szükségeltetik, és föltétlenül nem agrármúzeumi, hanem modern géppark, hozzá meg minimum harmincmilliós forgóeszköz-állomány?

Ki ámította ezt a milliós tömeget, hogy egy-két tucat, vagy akár háromszáz sertés tartása jövedelmet hoz? Hogy ahhoz nem kellene legalább három-négyezer! Abrakostul – legalább azt megtermelve a saját gazdaságban. Kik azok, akik milliárdokkal támogatták és támogatják e nagy ívű népbolondítást, miközben az extra minőségű hízókat produkáló vállalkozások sorvadoznak?

Ki csapta be a tejtermelők tízezreit, hogy családonként három-négy tehénke tartásából meg lehet élni? Elmondta tán valaki, hogy a tisztes jövedelemhez legalább négyszáz darab, egyenként nyolcezer literes hozamú jószág kellene? Hogy egy embernek nincs keresete tíz-húszezer liter tej éves termeléséből? S ki hallgatta el, hogy a fejéssel egy menetben nem hűtött tejet Európában forgalmazni is tilos? Vagy az elhallgatás bocsánatos bűn?

És még: ki az, aki a szövetkezésre biztatja az amúgy életképtelenül kicsi birtokok gazdáit? Változtatna az valamit? Hiszen erős szövetkezetet csak a maguk lábán megállni bírók képesek létrehozni! Egy cipész akkor se keresi meg a hidegvízre-valót se évi tíz sarkalásból, ha összefog tucatnyi hasonszőrűvel. Az agráriumban miért kell a szövetkezés mézesmadzagját húzgálni az emberek orra előtt?

A mostani válságok mutatják, milyen súlyos vétkei vannak a politikusoknak a torz társadalmi fejlődés előidézésében. Nem hagyták magukat befolyásolni a rideg valóságtól. Ha ismerték azt, és másról beszéltek, az egyszerűen bűn, és az sem igazán enyhébb, ha tudatlanul beleszóltak olyasmibe, amiről a szakértőkre kellett volna hallgatniuk. Ám ők inkább azt szajkózták, amit az emberek hallani szerettek volna. Szavazatokért! Hatalomért! Délibábos ábrándokba kergettek százezreket, egy sose volt, sose lesz álomképről áradoztak nekik. Nemcsak a mai miniszterről van itt szó – bár ő külön klasszis, mondhatni, verhetetlen –, hanem tíz évre visszamenően számtalan blöffölőről. Akad olyan is, aki azóta megfordult e sajátos damaszkuszi úton: az Antall-kormány hibát hibára halmozó minisztériumának politikai államtitkára. Csakhogy talán késő. A fordulat hiteltelen.

Mindez jól mutatja, hogy a magyar parlamenti elit, a politikus ensemble (amelyben a média is benne vagyon, méghozzá vastagon) miként tekint a nagyjából négymillió embert keményen, szó szerint húsbavágóan érintő mezőgazdaság dolgaira. Valószínűleg kissé sárba ragadottnak, provinciálisnak, talán trágyaszagúnak is hat olyan előkelő vitatémák mellett, mint a tévékuratórium elnökségének csapdlecsacsija, vagy a Nemzeti Színház pókerjátszmája, s netán a megfigyelési bújócska mellett is. Kialakult egy olyan politika, amelynek minősítésére túlzottan irgalmas, elnéző és simogató, ha kuruzslók panáceájának nevezzük, hiszen populizmusból meg demagógiából keverték, és helyenként meghintették zsigeri gyűlölettel. Nem volt itt kivétel! Se nyugodt erő, se szoclib, se „polgári"! Ha mindazok felállnának, akik akár csak egyetlen őszintétlen, objektíve hazug mondatot is elrebegtek e témában, döntésképtelenné válna a parlament!

Azt hihetnénk, a megújuló válságokkal elérkezett az igazság órája. Nem, ez még nem az, csak annak előszele. Egy enyhe fuvallat. Csupán jelzi, milyen csikorgóan drámai lesz a kifejlet. Mennyi bánatot, sírást, bajt, tragédiát okoz egy dilettáns, jövőkép nélküli, a nagyvilág ismeretének hiányában kialakított, és attól a figyelmeztetések ellenére sem tágító hagymázas népámítás! Döbbenetes a hazardírozás! A játszma tétje a gazdálkodók jóléte, vagyona, egész élete – a politikusok esetében ilyenről nincs szó. Következtetések levonásáról se... Családok tízezrei esnek áldozatul a hitegetésből kotyvasztott politikának. Kiút nincs, reménykedésnek sincs helye.

A jövő évi költségvetés tervében a kormány által elfogadott 250 milliárd nem gyógyír, a kisgazda guru által követelt 413 milliárd egyszerűen hetvenkedő blöff.

Az ágazat bajain egyik se segít.

A gazdaság törvényeinek úthengerét százmilliárdokkal sem lehet megállítani, legföljebb annak gördülése lassul, hogy végül menthetetlenül széttapossa az illúziókat.

Kun István
közíró