Sziasztok,

 

műtét témához annyit szólnék hogy engem mérhetetlen szenvedéstől szabadított meg az a három óra lumbális fúziós műtét négy évvel ezelőtt, és nálam majdnem pont az okozott bénulást, hogy kivártam mert mindenki csak azt ismételgeti hogy ki lehet tornázni, ha még tudok járni nem olyan rossz az, műtét a legrosszabb ami történhet. nos, nem az a legrosszabb az tuti.  annál számos borzalmasabb dolog történhet. a bal combomat már alig éreztem az isiász elviselhetetlen volt, és a legvége felé öt perc járkálás után olyan érzésem volt, mintha egy vas övet tettek volna a csípőm köré ami egyre jobban szorít és fáj.  már alig tudtam mozogni, a stressztől meg enni, szóval egyre fogytam, kb vérző ínnyel és hulló hajjal fetrengtem, de még a csontkovács tolta volna tovább simán, a helyi reumatológus főorvosasszonyt pedig idézem: remélem kiszülte magát, mert egy ilyen sérvvel több gyereket már lehet kinyomni az hótziher"(kösz).(később műtét után a gerincsebész közölte, hogy ha éppen akarok szülhetek akár hatszor is még)

A vége az lett, hogy kaptam még egy frankó kis felső légúti fertőzést is, tehát egyfolytában erősen rázott a köhögés, amitől végül bemozdult az amúgyis kifakadt lumbális sérvem, és jött a lófarok szindróma,(nem kívánom senkinek) vagyis felgyulladt kb az ágyékom, akkor tudtam hogy vagy mentőt hívok és körzetileg megyek be kockáztatva hogy elbasznak valamit, vagy beverekszem magam a gerincklinikára. kocsiba bevágtak, (akkor már hetek óta hátul utaztam amúgy hátonfekve) majd gerincklinika Királyhágó, (előtte voltam még konzultáción fél évvel kb ezért felvettek). a legkeményebb, hogy már folyamatban volt az úgynevezett "golden hours" vagyis ha hetvenkét órán belül nincs műtét, akkor tolószék. este már műtöttek is, volt egy kurvakemény éjszakám, de az már másféla fájdalom volt, a jófájdalom. lelkileg addigra annyira kivoltam már, hogy nem mertem felkelni, mert nem tudtam volna elviselni megint azt a mérhetetlen fájdalmat. a sebésznek el kellett mondani vagy háromszor, hogy mostmár biztonságban vagyok, indulás, lépcsőzés stb, ne féljek többet.(nyilván bőgtem mint a szar) konkrétan poszttraumás stressz jött ki rajtam még négy hónap múlva is, hogy mi lett volna ha....

 

stb. szóval én elhiszem hogy van akinek jó a tévétorna, de én majdnem rámentem arra hogy mindenki bagatellizálta a helyzetet. plusz a csontkovács ahova jártam orvosi végzettség nélkül szerintem fel sem fogta hogy mekkora veszélyben vagyok, utólag a sebész azt mondta hogy vakszerencse volt hogy nem történt semmi komoly probléma.és megjegyezte hogy lelettel ne csontkovácsokhoz járkáljak lehetőleg vagy akkor már olyanokhoz akiknek van orvosi végzettsége is. mellesleg az életkor már egyre kevésbé releváns gerincromlás szempontjából amikor bent voltam húsztól negyvenig volt mindenféle korosztály, kb az idősebb volt a ritkább. ők inkább injekcióra jöttek. 

 

mostmár fontos a torna (de műtét nélkül esélyem se lett volna) de sajnos énis basztam rá sokat, ezért a nyakam fáj és feszül időnként, de ég és föld ahhoz képest ahol a műtét előtt vegetáltam arra várva hogy juj majd a mekkenzi megoldja. kell egy MR, és több idegsebész(lehetőleg gerincsebész) szakvélemény mindenekelőtt, mert minden probléma egyedi és néha a jótanácsok rengeteget ártanak sajnos. 

 

jah, derekam azóta tökéletes, kb ha tízszer éreztem hogy szúr évek alatt. frontra is a nyakam érzékeny csak. a sebészembe meg kb szerelmes voltam egy hónapig utána:D az az érzés, mikor kiléptem a klinikáról újra a napra, combom helyrejött, maradandó károsodás nem történt. 

 

(bocs hogy hosszú lett, még ígyis kihagytam a nagyrészét:) a lényeg, hogy nagyon káros lehet az itthon honos "tűrjed nem olyan rossz az, másnak is fáj" hozzáállás. én csak azt tudom mondani hogy senki ne szokjon hozzá semmilyen fájdalomhoz ha még nem járta körül húszszor, hogy mit lehet tenni és mit nem, mert a nap végén senki nem hozz ameg a döntést helyettünk, hiába várjuk és a gerinc nem játék.