NÉPSZABADSÁG 58. évfolyam, 111. szám 2000. május 13., szombat
Rekviem és búcsú
Nemeskürty István a nemzeti önismeretről 75. születésnapján
"...
– A pécsi katonai iskolán, ahová az úgynevezett Ludovika előtt jártam, már 1941 óta módszeresen figyelemmel kísértük a háborús eseményeket. Nekem például az észak-afrikai hadszíntéren történteket kellett értékelnem. Arra jöttem rá, hogy Rommel előrenyomulásához egy idő után nem lehet majd biztosítani az utánpótlást, és ugyanez fog történni a Sztálingrád felé tartó németekkel is. Bármennyire meglepő, én ezekből már 1941-ben úgy láttam, hogy a németek elvesztik a háborút, és nem értettem, hogy nekünk miért kell abba belépnünk. Ez után jött a doni katasztrófa, amelyről itthon jóformán nem volt szabad beszélni. Mindenki Sztálingrád elestét siratta. Rádöbbentem, hogy itt százezer embert föláldoztak! Akkor arra gondoltam, ha író akarok lenni, az lesz a feladatom, hogy megkeressem a magyar történelemnek ezeket a tragikus pillanatait, és megvizsgáljam, szükségszerű volt-e, ami történt, vagy elkerülhető lett volna.
...
Jóvátehetetlen bűnök
– Ez a gondolat későbbi esszéinek is alapfonala, egyebek között a második magyar hadsereg doni katasztrófájáról szóló Rekviemnek is. 
– Borzalmas ostobaság és bűn volt a második világháborúban való részvételünk. Ez kétfelé ágazik, a tényleges részvételre, annak esetleges alternatíváira és a zsidóirtásban való közreműködésre. Az utóbbiban követte el nem csupán a magyar kormány, hanem a magyar társadalom, a nemzet azt a jóvátehetetlen bűnt, hogy nem gondolta át: bennünket Mohács után a nyelvünk tett magyarrá, és abban a pillanatban, amikor nem az egy nyelvet beszélők közösségét tekintjük alapnak, hanem mást, a nemzet megy tönkre. A zsidók megkülönböztetése pusztán azért, mert zsidók, jóvátehetetlen bűn még akkor is, ha közülük senkit sem pusztítanak el. Ez azonban nemcsak az akkori kormány bűne volt, mert az országlakosok nyolcvan százaléka is természetesnek tartotta. Magam is tapasztaltam, és nem szabad elhallgatni.
Fotó: Velledits Éva
– Mi az oka, hogy erről kíméletlen nyíltsággal eddig szinte alig szóltak?
– Ezen gondolkodtam. Az egyik magyarázat talán, hogy sokáig nem voltunk önálló állam, az emberek megszokták, hogy politikailag vezetik őket. Most is ilyeneket hallok, „a kormány így meg úgy”, „már megint árvíz van” és a többi. Emellett szerepet játszik ebben – és most hívő katolikusként is beszélek – a lelkiismeret elaltatása. „Ha nem nézek oda, nem én csináltam.” De nemcsak arról van itt szó, hogy a magyar lakosság nagy része tudomásul vette a zsidótörvényeket. Hiszen nem azért tette, mert annyira utálta a zsidókat. Hanem, mert sok, részben dologtalan, részben önhibáján kívül munkanélküli számára törvényes lehetőséget adtak mások javainak megszerzésére, pozícióinak elfoglalására. Erről is elmulasztottunk őszintén beszélni a háború után. Pedig ha ezt a lakosság átérezte volna, most sokkal türelmesebb lenne. Más kérdés, hogy most is vannak, akik szeretnének hasznot húzni abból, hogy a nagypapájuk zsidó volt, holott az általa elszenvedett hátrányokból ők már szerencsére semmit sem tapasztaltak. De ez is a mi ostobaságunk és bűnünk. ..."
