Két csapatot tudok mondani hirtelen, amit Tatu vett át, felügyelt, menedzselt, és vitt oda, ahol végzett. Az egyik az az u20, amiből a dream team lett; ha jól emlékszem, 8-4-gyel, zsinórban három viszonylag csúnya vereség után vette át Pataitól, onnantól veretlen alapszakasz, a végén megnyert bajnokság (az egyetlen vereség egy viszonylag botrányos fújással a nyolcas döntőben a Pécs ellen). A másik egy, a bajnokságban 5-3, mellette az EC-ben 0-6-os mérleggel átvett csapat, ami aztán nagyon nem úgy zárta a szezont, ahogy az akkori nemzethalál közepette gondoltuk (pedig ott még jött az a botrányos sorozat a szolnoki történelmi vereséggel), és ott a bronzcsatában - meg pláne utána - nem éreztük különösebben rosszul magunkat.

Ezt nem azért tettem ide, mert én kaptam valahonnan azt a feladatot, hogy Tatu seggét védjem. Egyszerűen csak azért, mert szerintem érdemes mindig lépni egyet-kettőt hátra, vagy éppen előre, ahonnan egy kicsit szélesebb a látószög annál, mint ahonnan pillanatnyilag hőbörgünk, mert éppen valami kavics van a cipőnkben.