Márai Sándor

 

Négy évszak

 

Május

 

Puskin

 

Kimondunk egy nevet, s egy hangot hallunk. Ez a hang az

övé, csak az övé. Lejtése, bensösége, emelkedö és ejtö vál-

tozatai, mint egy nagy énekes hangjának sajátos színezete

örökre megmaradtak eszméletünkben. Mikor Puskin ne-

vét kimondom, szánkócsilingelést hallok, ostorpattogást,

nöi nevetést, egy zongora hangjait, fojtott férfibeszédet,

végül egy pisztoly csattanását. Arcokat látok, Anyegin és

Tatjána arcát, Lenszkij arcát, száz év elötti jelmezeket lá-

tok, régies meghajlásokat, egy pisztoly füstölgö csövét, egy

harminchét éves embert, amint összerogy, s különös, élve-

teg és átszellemült, kissé néger arca eltorzul a halál ijesztö

fintorában.

Sikerét természetes fenséggel viselte. Mint minden lírai

lélekre, aki korában írt, Byron hatott reá legerösebben.

Abban az idöben minden költö maláriában szeretett volna

meghalni, Missolunghiben, valamilyen idegen, nemes és

reménytelen ügyért. A párbajjelenet, melyet Puskin mint-

ha elöre megálmodott volna, mintha megírta volna az

Anyeginben, ez a lágyékán sebzett költö, aki egy pálya

csúcspontján, fiatalon elomlik a "becsület mezejé"-n - s a

haldokló nyögéseit egy nemzet lesi, a cár saját kezüleg írja

ceruzával apró papírlapokra az érdeklödö, vigasztaló,

gyöngéd sorokat, s mikor a költö meghal, évi negyvenezer

rubel járadékot rendel hátramaradottainak! - csodálatos

irályegységet mutat a korral, a költö életével és müvével.

Nagy költö nem tévedhet. Ösztönére hallgat, s úgy ír, úgy

él és úgy hal meg, ahogy illik.