A szex számára nem tabu; ugyanúgy lehet róla gondolkodni, mint az élet bármely más kérdéséről.
"- Az Egy nő azonosításában a nemi aktust rendkívül tisztán és nagy mesterségbeli
tudással mutatja be. Mivel magyarázza ezt?
- A szex nagyon fontos dolog, egy szerelem alapja. Szexualitás nélkül nincs szerelem.
A szerelemnek semmi köze a képekhez, sokkal fontosabb dolog. Mindazonáltal megmondhatom,
hogy ha van valami önéletrajzi elem a filmben, hát akkor éppen a szex az."

Legizgalmasabb filmjét sajnos egyetlen producer sem vállalta, még közvetlenül a Nagyítás
fergeteges sikere után sem. Antonioni már forgatni készült, amikor a film merészségétől
megrettent producer lemondta a filmet. Szerencsére a rendező kiadta a forgatókönyvet.
Érdemes elolvasni egyik őszinte jelenetét:

Gyöngéd technika

[H-t - H a Harminchét éves rövidítése - Jack Nicholson, a LÁNYt Maria Schneider játszotta volna.]

16. H háza. Belső. Nappal.
(H harmadszor látja a lányt, először vannak kettesben.)

A rusztikus belső: két szoba és egy fürdőszoba. Az egyik szoba egyben nappali is.
A LÁNY gyorsan ledobja a pulóverét, zihálva.
LÁNY: Rosszul vagyok, túlságosan boldog.
Folytatja a vetkőzést, ezalatt H figyeli. Bájosan és természetesen: néhány gyors mozdulat
s máris mezítelen. Miközben vetkőzik, megkérdi:
LÁNY: A barátod hol van?
H: Vadászik.
LÁNY: Ahogyan mi.
Beveti magát az ágyba. H néhány pillanattal később követi, ugyancsak mezítelen.
H: Mindig ilyen egyszerűen kellene lefeküdni, mégis, csak csodálkozni tudok.
Kis szünet, majd:
H: Látszik, hogy öregszem.
LÁNY: No, akkor én megyek.
H átölelve visszatartja.
H: Éppen nekem kellett összeakadnom egy ilyennel, mint te.
LÁNY: Na, legalább megkíméltél egy másik pöcsöt.
H elkomolyodik.
H: Nem csípem a szöveged. Mit akarsz ezzel mondani?
A LÁNY mosolyog, mindkettőjükben élő az igény, hogy kipuhatolják a másikat.
Hosszan nézik egymást.
LÁNY: És ez a csend mit jelent?
H: Semmit. A csend az csend.
LÁNY: Hű, de nehézkesek vagyunk!
H felgyűjti a LÁNY haját, és oldalra fordítja őt. Nézi a csípőjét.
A LÁNY is több nézőpontot keres, hogy a férfit lássa. Majd elterül az ágyon, lábait enyhén tárva.
H rámutat a kitárulkozott testre.
H: Mi viszont annyira könnyűek vagyunk!
LÁNY: Igen, nagyon.
Kezét az ölére teszi, s még szélesebbre tárja combjait.
LÁNY: Gyere, basszál.
H lassan ráhajol.

Antonioni a NŐI LÉLEK nagy tudora:
"- Honnan ered az ön női hősök iránti ritka és erőteljes, az évek múltával sem gyengülő
érdeklődése?
- Valószínűleg a magánéletemből. Nők között éltem, először sok-sok unokatestvér és a barátnőik, aztán a feleségem és négy nővére, majd barátnőim és az ő barátnőik, a színésznők és udvarhölgyeik között. A nők problémái nap mint nap betöltötték az otthonomat, az életemet. Amiatt, hogy folyton nők között éltem, természetesen gyakran szenvedtem is; sokszor éreztem magam legyőzöttnek, elnyomottnak, sokszor akartam elmenekülni tőlük, és néha valóban el is mentem. Ám tény, hogy a nők változatlanul nagyon tetszenek nekem.
Komolyan veszem a nőket, talán túlságosan is, ezért készítek főként nőkről filmeket, és azért is, mert jobban ismerem őket, mint a férfiakat. Soha nem háltam férfival, ezért kevésbé bensőségesen ismerem őket. Ismerem saját magamat, de nem a többieket.
- Önnek gyerekkorában nagyon sok szerelme volt és ...
- Felnőttkoromban is sok volt ..."

Maradi erkölcseinket így ítéli el egy korábbi filmjében: "Az erkölcs régi, a mítoszok és a konvenciók öregek.
Mindnyájan tudjuk, mennyire régiek és túlhaladottak, mégis tiszteletben tartjuk őket. Miért?
Megdől az a mítosz, hogy elegendő a tudás, elég, ha önmagunkat pontosan megismerjük és a
döntések és bonyadalmak idején elemezzük.
Mindennap kalandot élünk át. Kaland minden érzelmi, erkölcsi, szellemi találkozás. Noha tudjuk, hogy a törvény ősi táblái túlságosan is megfejtett írásokat tartalmaznak, makacsul azon vagyunk - és e makacsságot csak ironikusan nevezném meghatónak -, hogy hűek maradjunk hozzájuk.
Így aztán az erkölcsi ember, akit nem rémít a tudományos ismeretlen, ma az erkölcsi ismeretlentől fél. S ha félelemből és frusztrációból indul ki, kalandja csak kudarccal végződhet."

Ha megoldásra nem is, de kifejezett cselekvésre gondolt rendezőnk:
"- A házasságon és a valláson kívül mit dobna még sutba?
- A nemzettudatot, a "jólneveltséget", a kapcsolatokat uraló formákat és ceremóniákat, talán a féltékenységet is.
Midezt még nem tudatosítottuk magunkban pontosan, de szenvedünk miatta. És nemcsak az etikában,
az esztétikában is becsapnak bennünket. A közönség "művészetet" vásárol, de ez a szó elveszette a jelentését. Ma már azt sem tudjuk, mit nevezünk művészetnek, mi a funkciója, a jövőbeni szerepéről pedig végképp nincs fogalmunk. Mindössze annyit tudunk, hogy a művészet - a minket egykor vezérlő eszmék többségétől eltérően - valami dinamikus dolog. Vegyük pl. Einsteint. Ő talán nem valami állandó, nem változó dolgot keresett ebben a hatalmas, folyton változó olvasztótégelyben, ami a világmindenség? Állandó törvényeket keresett. Ma viszont éppen azokat a szabályokat lenne hasznos megkeresni, amelyek megmutatják, hogy a világmindenség hogyan és miért nem mozdulatlan, meg hogy miképpen működik és fejlődik ez a mozgás. Akkor talán sok mindent meg tudunk majd magyarázni, talán még a művészetet is, mert az értékelés egykori eszközei és a régi esztétika semmiféle segítséget nem adnak többé, olyannnyira nem, hogy már azt sem tudjuk, mi szép és mi nem az."

Antonioni - Tarkovszkijhoz hasonlóan - az érzelmeket nem csupán jelezni kívánja, de át is akarja adni a nézőnek: "Gyűlölöm a hagyományos filmi elbeszélés művi mechanizmusait. Az életnek egészen más a ritmusa, hol szédítően gyors, hol meg szélsőségesen lassú. Úgy éreztem, hogy egy,
az érzelmekről szóló történetben, amilyen A kaland, az érzelmeket az időhöz kell kötni.
A saját idejükhöz."
"Úgy véltem, hogy nem szabad még elengedni a szereplőket, amikor a dráma vagy legalábbis az,
amit meg akartunk belőle mutatni, lezajlott, túljutottunk a csúcsponton, a szereplő pedig magára maradt mindazon jelenetek, megrázkódtatások, súlyos lélektani pillanatok következményeivel, amelyek kétségtelenül hatással voltak rá, és terelték a következő esemény felé. Úgy éreztem, hogy ezekben a látszólag mellékes pillanatokban is követnem kell őt, amikor úgy tűnhet, hogy csöppet sem fontos tudnunk, milyen arcot vág, milyen mozdulatokat tesz, hogyan viselkedik.
... úgy követtem a színészeket, hogy nem is tudtak róla..."

A mester abban is hasonlít Tarkovszkijhoz, ahogy a zenét nem használja fantáziátlan hatásvadász
módon, mint sok kollégája: "A zenét arra szokták használni, hogy a nézőt egy bizonyos
lelkiállapotba hozzák. Én azt akarom, hogy ne a zene, hanem a képek segítségével maga a történet
idézze elő azt a lelkiállapotot."

Hitvallásának további szép mondtati: "A legjobb módja a filmnézésnek, ha sikerül személyes élménnyé tenni. A filmnézés pillanatában
tudattalanul mindaz felidéződik, ami bennünk van, az életünk, örömeink és fájdalmaink, a gondolataink. Egy filmet - nem győzöm ismételni - nem szükséges "érteni", elegendő "érezni". A nézőnek egy film megtekintése elsősorban személyes, ösztönös élmény kell, hogy legyen.
Mint amikor verset olvas az ember. Kinek jutna eszébe, hogy megmagyaráztasson magának egy verset?"

Jól tudjuk, hogy az ember társas lény mivolta paradoxon: szüksége van embertársakra, de azokkal
való kapcsolataiban önmagát keresi, saját énjét kívánja megvalósítani még önzetlenségében is.

"A filmnek sokkal inkább az igazsághoz, mintsem a logikához kell igazodnia."