Trianon árvái
Minden országnak vannak problémái. De nem minden ország problematikus. Dániának vannak problémái. De Írország problematikus.
Megkérdezni, hogy Franciaország voltaképpen micsoda: ez üres fecsegés. A Francia Köztársaság politikai, világnézeti lényege világos, bár ezt a lényeget az antirepublikánus jobboldal támadja, és a marxista szélsőbaloldal illúziónak vagy csalásnak tartja. Megkérdezni, hogy Magyarország voltaképpen micsoda: értelmes kérdés immár nyolcvan éve. Értelmes kérdés, amelyre az utóbbi negyven-ötven évben kerülő válaszokat szokás adni.
A válasz legtipikusabb megkerülése: a regionális-kulturális tipológia. Nem vagyunk teljesen nyugatiak - mondják -, mert a keleti megszállás és a vele egylényegű diktatúra megakasztotta fejlődésünket, de nem vagyunk keletiek sem, mert a nyugati hitfelekezetekhez tartozunk, keleti-délkeleti szomszédaink viszont oszmán, illetve bizánci-orosz művelődési hatásokat mutató görögkeletiek (ortodoxok, pravoszlávok). Mindez igaz, ráadásul arra is jó, hogy előkelőbbnek érezzük magunkat balkáni szomszédainknál - bár azt például nem magyarázza meg, miért hasonlít a nyugati keresztyén Szlovákia inkább Belaruszra, mint Csehországra -, de arra nem válasz, hogy mi a baj Magyarországgal, legföljebb értelmesen leírja, hogy hol fekszik, aminek persze van némi jelentősége, és még inkább volna, ha a neoplatonikus metafizikán nyugvó bizánci civilizációról - műveltségünk állítólagos kontrasztjáról - lenne némi fogalmunk.
A regionális tipológia (amely a mai magyar demokratikus nacionalizmus legszínvonalasabb változata) a következményeket elemzi, mert csonka-Magyarország realitásából indul ki. Ez a realitás tagadhatatlan, de benyomásom szerint problematikus - és ha a problémát adottságnak tekintjük, nem lesz rá indítékunk, hogy kísérletet tegyünk amegoldására. Vagy legalább a megértésére.
Minden csonka-magyarországi lakos lelkében, közelebbről a politikai-kulturális alkatában ott fészkel a régi, nagy Magyarország kísértete (és itt nem az aprócska irredenta kisebbségről beszélek, hanem mindenkiről). Azokéban is, akik erre (mint explicit témára) sohasem gondolnak. A tízmilliós ország kollektív tudattalanja harmincötmilliós birodalomé. A belőle fölpárálló magyar képzeletnek vannak havasai és van tengerpartja. Csonka-Magyarország lapos és barokk. A képzeletbeli Nagy-Magyarország szubalpin és csúcsíves. A kicsi ország nem sokat számít. A nagy: európai tényező.
Mindez nem egyszerűen az első világháborús vereséget követő lakosság- és területvesztés egyszerű tényéből fakad. Ez - bármilyen szörnyű és megalázó - csak amputálás, amely nem múló fantomfájdalmakkal jár, de önmagában nem lett volna oka annak, hogy a harmadára fogyatkozott, megsebzett ország - Dasverwundere Land, hogy valaha híres könyvcímet idézzek - ne legyen képes újradefiniálni önmagát, funkcióját, alapeszméjét, küldetését.
Huszonkét esztendeig a csonka ország politikai gondolkodásán (érthető módon) a határrevízió képzete uralkodott, más szóval a nagy, a régi Magyarország kísértete. A tehetetlenség tipikus kísérő tünete volt, hogy a "mi a magyar?" ekkoriban sűrűn föltett kérdésére csak kulturális vagy átszellemített fajelméleti, nem pedig politikai válaszok születtek. A politika kérdései (akkoriban mindenekelőtt a földreform és a zsidósággal kapcsolatos baljós vita) elváltak a szellemi magyarságproblematikától.
Ennek az is volt az egyik oka, hogy Trianon a területvesztés csapásán túl rendszerváltást is jelentett. A Horthy-rendszer demokratikusabb volt, mint a Monarchia (a szavazati jog kiterjesztése, a munkás- és parasztpártok megjelenése a parlamentben), ám kevésbé liberális (cenzúra, numerus clausus, a szoldateszka befolyása, rendőrállam).Az alapvető társadalmi konfliktusokat is az eredeti értelemben vett demokratikus követelés (az alsóbb néposztályok fölemelése) alakította, nem a szabadelvű változat (jogok). A tizenkilencedik század másfajta (mert szabadelvű) magyarsága "lement" a tudattalanba. A második világháború összeomlása, vérvesztesége, a szovjet megszállás és a redisztributív-tervező-katonai paraszturalom a határrevíziót levette ugyan a napirendről a szó szoros értelmében, bár a dolog már megint kísérteti formában, a kommunista cenzúra miatt közvetett, "áthallásos" úgynevezett "nemzetvitákban" (amelyekre az untig ismert részt vevő felek közül egyik se lehet valami büszke) ismét föl-fölrémlett.
1988/89 után Trianon kérdése szerintem újra akuttá vált, és ezen nem azt értem, hogy többet beszélnek róla, hisz voltaképpen meghökkentően keveset. A probléma azért heveny, mert a szabad és független Magyar Köztársaságban a nép immár korlátozás - elnyomás és elfojtás - nélkül definiálhatná újra a nemzet hivatását vagy küldetését a politikai rendszer kívánatos formájából folytatott racionáló politikai vitával, ám itt Trianon sajátos akadályt jelent.
Miért?
Egyszerűen azért, mert az organikusan modern nemzetnek nemcsak elvekre és működési szabályokra van szüksége, hanem szótárra és nyelvtanra is, ezt pedig a hagyomány szolgáltatja. A magyar modernségnek pedig ma (ha a totalitárius epizódoktól eltekintünk, amelyek a magaskultúrában meglepően kevés nyomot hagytak, bár hétköznapi magatartáskészletünkben épp eleget) egyetlen érzékelhető hagyománya van, a tizenkilencedik századi klasszikus szabadelvűség (illetve ennek a századfordulón "a második reformnemzedéktől" végrehajtott részleges - szociálradikális - demokrata transzformációja). Ezt a Kölcseyékkel megindult tradíciót nem csonka-Magyarországra, hanem a már régóta nem létező nagy, régi Magyarországra szabták.
(Ennek a fontosságáról írtam korábban: "Búcsú a jobboldaltól?" Világosság, 1994/4-5., "Eötvös", Világosság, 1998/5-6.)
Ennek az egyszerű történeti kijelentésnek három összetevője van.
Először: a régi Magyarország nagy és népes ország volt, potenciálisan (a századfordulón valóságosan is) jelentékeny középhatalom.
Másodszor: a régi Magyarország mint a Monarchia része közvetlen és intenzív kapcsolatban volt az akkor vezető német kultúrával, sorsa összefüggött "a német kérdéssel"; a vezető osztályok ("elitek") kétnyelvűek voltak, a német-osztrák dimenzió folytán pedig mentesek az 1920 óta egyre fokozódó provincializmustól.
Harmadszor: a régi Magyarország soknemzetiségű állam volt, ezért a hivatalos államdoktrína az etnikumfölötti "politikai nemzet" volt, amelynek a modern nemzetállama a honpolgári kötelezettségek republikánus (nem "köztársaságpárti"!) fölfogása révén a Szent Korona minden alattvalóját (potenciálisan) "magyar"-nak tekintette. Ez persze szemben állt akkori kisebbségeink etnokulturális, fajvédő irányba tartó neonacionalizmusával és irredentizmusával, amelyhez Trianon után a magyarok is csatlakoztak: a mai magyar etnokulturális nacionalizmus (etnicizmus) a múlt század végi oláh-tót-rác nemzeti törekvések örököse - nincs magyar hagyománya!
Trianon mindhárom elemet megszüntette.
Magyarország - históriailag igen rövid ideje - kis ország. Nemzetközi relevanciája a forradalmi szocializmusvilágméretű tragédiájának reprezentatív áldozataként (1956) volt: ma kisebb, mint valaha.
A modern német nemzeti érzés az expanzív francia forradalmi állam kontrasztjaként született. A mi nemzeti érzésünk kontrasztja a Habsburg-monarchia, a Német-Római Szent Birodalom örököse volt. Versailles, Saint-Germain, Trianon nemcsak a régi Magyarországot, hanem a régi Ausztriát, a régi Németországot is megszüntette. Eötvös és Palacky nemzeti liberalizmusa az Osztrák-Magyar Monarchia föderális-alkotmányos reformját célozta. Mindez a letűnt régi világhoz tartozik.
A mai Magyarország nem soknemzetiségű állam abban az értelemben, hogy volnának itt elszakadásra törekvő nemzetcsírák, politikai szubjektumok.
Itt van azonban a Monarchia egyik történeti zárványa, a magyar zsidóság (az utolsó és az egyetlen megmaradt közép-európai zsidó csoport: a német, az osztrák, a lengyel, a cseh-szlovák zsidóság halott), az egyetlen hazai etnikum, amely jellegzetes módon nem hozott létre kisebbségi önkormányzatot, az egyetlen hazai etnikum, amely az Eötvös-Apponyi-féle "politikai nemzet" fajok és kultúrák fölötti értelmében - republikánus és nem multikulturális értelemben - magyar, s evvel (mint a zsidóság a történelemben anynyiszor) a múltat képviseli.
A "nemzeti önrendelkezés"-nek az első világháború végeztével elfogadott joga azt jelenti, hogy minden etnikumnak joga van a saját államához (ennek a tannak a sötét borzalmait a volt Szovjetunió és a volt nagy-Jugoszlávia utódállamai szemléltetik, valamint a közelmúltban a lengyelországi és csehszlovákiai németség kiűzetése, az első - fogalmának megfelelő - "etnikai tisztogatás", amellyel kapcsolatban a hiányzó kelet-közép-európai bűntudat, töredelem és számvetés a térség egyik legiszonyatosabb erkölcsi botránya). Ennek a logikus folyománya az, hogy a nem "államalkotó" etnikumoknak nincsenek, nem lehetnek külön jogaik. Megoldásként az autonómia különféle változatait javasolják, amelyek azonban vagy az etnikai alárendeltség, vagy a szeparatizmus ürügyei (perverz módon olykor mindkettőé), és idegenek maradnak a politika szellemi-racionális módozatától, amelyben ésszerűen megtárgyalható a szabadság és az igazságosság, és amelyben a nemzeti érzés nem merül ki abban, hogy "azok vagyunk, amik, mások meg mások, akinek nem tetszik, fulladjon meg" - az etnikai tudat legalacsonyabb szintje. Nem meglepő, hogy amennyiben az állam mibenlétének ismérve biológiai-genetikai, akkor a nemzet szellemi-politikai önmeghatározása lehetetlen.
Ez Trianon következménye.
A magyarság primátusa a Szent Korona országaiban nem a statisztikai többség és a faji identitás szellem alatti elvén alapult: történeti volt és politikai, elismertsége (és legitimációja) pedig a magyar nemesség áldozatkészsége (a jogkiterjesztés) utópiájának hitelétől függött. Mindennek a garanciája pedig a Monarchia nemzetek fölötti (egyszerre katolikus és aufklärista) rendszere volt, amelyben a jó kormányzás természetjogi kritériumai érvényesültek - annyira, amennyire.
Ámde Magyarország nem pusztán utódállam, mint Szlovákia, Horvátország, Szlovénia vagy Ukrajna. Az utódállamok elfelejthették a Cs. Kir. Liberalizmust, mert az ő nemzeti identitásuk épp vele szemben alakult ki - a miénk viszont a Cs. Kir. Szabadelvűség következményeképpen. Úgyhogy Trianon árvái a magyarok, nem a szlovákok, az erdélyi románok, a horvátok vagy akár az osztrákok.
Gilles Deleuze és Felix Guattari figyelte meg, hogy a neurózisok freudi elemzése mindig a papára és a mamára derít fényt. Freud a skizofrén Schreber törvényszéki elnök elmebeteg vallomásainak elemzésekor is ragaszkodik az ödipális sétához. Ámde megfigyelhető, hogy a skizofrén és paranoiás betegek beszámolóiban "kontinentális" és "faji" mitologémák szerepelnek: a páciens azt képzeli, hogy ő Jeanne d'Arc, Napóleon, Sztálin - szemben a neurózissal, a skizofrénia politikai, a nagy állami mítoszokat transzformálja, ezek pedig visszavezethetetlenek - freudi módon - a kisgyermekkori traumákra. Guattari skizoanalízise a politikai archeológia mélyrétegeit szándékozik föltárni.
A magyar nemzet skizoanalízise benyomásom szerint azt mutatja, hogy minden "csonkamagyar" lelkében ott van a pretrianoni "nagymagyar" - ezt a kísérteties jelenlétet fönntartja a nemetnikai etnikum, a zsidóság anakronisztikus szerepe a kicsi csonka-Magyarországon és a "politikai magyar" kereteken kívüli magyar kisebbségek etnokulturális egzisztenciája az utódállamokban.
A magyar mint olyan skizoid, mert pretrianoni értelemben szellemi és politikai, illetve poszttrianoni értelemben etnokulturális és fajbiológiai-genetikai. A kétféle jelentésárnyalat folyamatosan vibrál, újabb és újabb kombinációkba rendeződik, inherensen bizonytalan, villódzik, reszket, meg-megszakad.
Az, ami a mai Magyarországon pre-trianoni szemszögből nézve barbár, az poszttrianoni nézőpontból dekadens. A poszttrianoni "magyar"-nak nincs hagyománya, a pretrianoni "magyar"-nak nincs valósága. Az új köztársaság egyetlen lehetséges hagyománya Atlantisz: a liberális Monarchia elsüllyedt kontinense, - a köztársaság magát konzervatívnak hívő ellenzékének pedig - paradoxálisan - nincs hagyománya. (A kései harmincas évek ehhöz kissé új.) Nemzetünk skizoanalízise megmutatja, hogy mindenki kétféleképpen magyar ma itt, a konfliktus mindannyiunk lelkében benne van (a szélsőjobboldaliakéban is: hiszen irredentának és etnicistának, nagymagyarnak és kismagyarnak lenni egyszerre, az lehetetlen - legyünk tehát megértőbbek históriailag a szélsőjobboldal iránt, a fajvédők baja sajnos mindenkié, csak ők fejezik ki nyíltabban, naivabban).
Trianon az oka annak is, hogy a mai magyar élet annyira meztelen; illem, jó modor, gátlás, stílusérzék, humorérzék, ízlés: ezek civilizációs vívmányok, amelyek a hagyomány hatékony szociális tiszteletétől függenek. Mi pedig súlyosan ambivalensek vagyunk a hagyományunkkal szemben, hiszen a látható és hallható ország és nemzet mögött ott van a láthatatlan, megtagadott ország és nemzet árnyéka. Mi mindkettőnek a polgárai vagyunk, politikai skizofréniánk nem szeszély. A magyar Oidipuszok és magyar Iokaszték ikrek: nem világos, melyikük értette félre a Szphinxet, és az sem, léteztek-e egyáltalán valaha. A mai magyar továbbra is Széchenyi szellemében képzeli magát magyarnak, pedig a fiumei vasút egy másik szövetségi állam lángoló törmelékein vezet keresztül, amihez már semmi közünk nincs, csak bevallhatatlan kollektív lidércnyomásainkban.
Tamás Gáspár Miklós
