Csak annyit szeretnék mondani, hogy ez csodálatos, hogy ennyit polemizáltok Trianonon, mert én azt mondom nektek, barátaim, hogy addig vagyunk egy nemzet, amíg ezt az eseményt nem felejtjük. Tenni úgysem tudunk semmit, a nagy dolgok már hosszú évtizedek óta más országok más asztalai mellett dőlnek el, és a huszonegyedik század "civilizált világpolgárának" nem is lehet más reménye, minthogy egy közös és békés Európai Únióban találunk rá újra népünk elszakadt fiaira. Ez az, amiben én hiszek, hogy a nemzeti identitásnak ugyan csak töredékét megtartva, de mégis együvétartozó érzéssel a tarsolyunkban, kölcsönös segítségnyújtással tudunk majd élni politikai határok nélkül. És ez nem afféle békeszólam akar lenni, egészen egyszerűen nincs más út, ami kivezethetne a távolkeleti és az amerikai gazdaság irányította függőségi rendszerből, ami a következő nagy gazdasági világválság idején megmenthetne minket az összeomlástól.

De még egyszer mondom, jó, hogy a múltat nem felejtjük, mert ez olyan valami, amiről száz év múlva is beszélni fognak a magyarok. Hiába: sírni jó.