A nyugdíjasok láthatatlan adója

NSZ • 2002. augusztus 15.
 

A személyi jövedelemadót bevezető 1987. évi VI. törvény a nyugdíjat, a keresetekhez hasonlóan, adóköteles jövedelemnek nyilvánította. Ez az adójogi státus, amely egyébként összhangban van az EU-országok joggyakorlatával is, azóta sem változott.

Az új adó bevezetése nyomán nem csökkenhetett a keresetek és a nyugdíjak összege, ezért az adó hatását semlegesíteni kellett. A keresetek esetében ezt szolgálta az ún. bruttósítás, melynek során a bérek és a fizetések összegét annyival emelték, hogy a növekmény a belépő adót teljes mértékben ellentételezze. A bruttósítás okozta keresetnövekedés összegszerűen azonos nagyságú volt az adóval; a kifizetett (nettó) kereset összege változatlan maradt, de státusa átalakult: adómentes jövedelemből megadóztatott jövedelemmé vált.

Elvileg a nyugdíjjal is így kellett volna eljárni: minden nyugdíjasnak külön-külön kiutalni a bruttósítás növekményét és kivetni, majd beszedni a személyi jövedelemadót. A törvény-előkészítés vitájában azonban az az álláspont győzött, hogy az adminisztráció növekedésének elkerülése céljából hagyják változatlanul a nyugdíjfolyósítás rendjét, és ne legyen se bruttósítás, se adókivetés. Ezt a döntést a törvényjavaslathoz fűzött „magyarázat” így indokolja: „Az adó hatályba lépése előtt megállapított nyugdíjak adóztatása esetén ezek bruttósítása is szükségessé válnék, ami azonban növelné az adminisztrációt, de a jövedelempozícióban érdemi változás nem történnék.”

A törvény tehát a személyi jövedelemadó rendszeréből kiiktatta az adóköteles nyugdíj utáni látható adófizetést, az adókedvezmények között mondva ki azt, hogy a nyugdíj után nem kell adót fizetni. A valóságban természetesen szó sincs semmiféle adókedvezményről. A törvény szerkesztői egyszerűen nem ismerték fel, hogy a nyugdíj sajátos jövedelem, amely a személyi jövedelemadó bevezetésével minden külön intézkedés, bruttósítás és adókivetés nélkül, belső törvényszerűségénél fogva átment a kereseteknél leírt „metamorfózison” és adózott jövedelemmé vált. A nyugdíj utáni adót pedig a nyugdíj-megállapítás és -folyósítás rendszerébe beépítve szedi be az állam. Ez az oka, és nem valamiféle „adókedvezmény”, hogy a nyugdíj után nem kell még egyszer adózni.

A keresetek adózásának három eleme van: az adóalap, azaz a bruttósított jövedelem, az adó és az adózás utáni nettó jövedelem. Ennek megfelelően az adófizetés három szereplője: a munkáltató mint jövedelemforrás, a költségvetés mint adóztató és a munkavállaló, mint adóalany, azaz a nettó jövedelem tulajdonosa. A kereseteknél az adózás három elemének mindegyike más-más szereplőhöz kapcsolódik. Ez a körülmény elválasztja egymástól a munkáltató által fizetett jövedelmet (benne a bruttósítás növekményével) és a költségvetésnek járó adóbevételt. A személyi jövedelemadó bevezetésénél ezért volt elkerülhetetlen a bruttósítás és az adókivetés párhuzamos alkalmazása.

A nyugdíjnak mint jövedelemnek a sajátossága az, hogy esetében a költségvetés egyszerre két szereplő, a jövedelemforrás és az adóztató funkcióját is ellátja, s ily módon az adózás teljes folyamatát kézben tartja. Ez a sajátos körülmény teszi lehetővé a költségvetés számára, hogy az azonos összegű, de ellenkező előjelű bruttósítási növekményt és a személyi jövedelemadót összevonva és így kölcsönösen elhagyva vigye át a folyósított nyugdíjat a személyi jövedelemadó bevezetése utáni adózott jövedelem kategóriájába. A költségvetés a bruttósítási növekmény megtakarításának formájában kapja meg az adót, miközben a nyugdíjasok adófizetése rejtve marad.

Ennek persze nem volt tétje, jelentősége 1987-ben és az azt követő években, mindaddig, amíg a kormányzat nem kapcsolt az adófizetéshez különböző jogokat és kedvezményeket (például befektetési, családtámogatási adókedvezményt, az adó 2x1 százaléka feletti rendelkezési jogot, az adósávok és -kulcsok módosulásából származó jövedelemnövekedést stb.), amelyektől a nyugdíjasok a rejtve maradt adófizetés következtében elestek. Ma már azonban a látható adózás hiánya egyre növekvő és szélesedő diszkrimináció forrása lett. Ha a személyi jövedelemadó bevezetésénél a nyugdíjak esetében is a kereseteknél alkalmazott módszer szerint járnak el, ez a probléma fel sem merülne. Márpedig sem a módszerbeli különbség, sem az adminisztráció csökkentésének igénye nem indokolhatja a nyugdíjas-társadalom hátrányos megkülönböztetését a többi jövedelemtulajdonossal szemben. (A többletadminisztráció más módszerrel is elkerülhető.)

A személyi jövedelemadónak a kormányzat által megkezdett, illetve tervezett módosítása még inkább megnöveli ennek a problémának a jelentőségét. A bemutatott hátrányos megkülönböztetés felszámolása nélkül ugyanis a nyugdíjas-társadalom ennek a programnak az áldásaiból is kimarad. Megkockáztatom azt az állítást, hogy a nem tudatosan létrehozott, de mégiscsak élő diszkrimináció hatása megközelíti az évi kétszázmilliárd forintot.

Jellemző, hogy a minimálbér adójának eltörlése kapcsán fel sem merült (és látható adófizetés híján nem is merülhetett fel), hogy ezt az intézkedést – megfelelő adaptációval – a nyugdíjakra is kiterjeszszék. Pedig a mintegy 2,7 millió öregségi, rokkantsági és özvegyi nyugdíjas 43,6 százalékának (1,2 millió embernek) az ellátmánya a minimálbér nettó összege alatt van, vagy ahhoz nagyon közel, s mindössze kilencvenezer nyugdíjasnak (a nyugdíjasok 3,4 százalékának) van akkora nyugdíja, amelynél a minimálbér adójának az eltörlése már nem emelné a nyugdíjból származó jövedelmet.

Engedje meg az olvasó, hogy felidézzem azt a két példát, amely a vázolt kérdéssel való foglalkozásra ösztönzött. Az egyik: eredményes kórházi kezelés után nagyon udvarias hangvételű levelet kaptam, amelyben megkértek, utalnám át adóm egy százalékát a kórház megfelelő osztályának alapítványa számára. Elgondolkoztam: miért is nincs erre lehetőségem? A másik: egy műsor a rádióban. A Szociális és Családügyi Minisztérium egyik vezetője a vendég. A telefonnál egy nyugdíjas tanárnő, aki elmondja, hogy két középiskolás lányával élnek havi hatvanezer forintból, nagyon szűkösen. Munkaalkalom azon a vidéken nincs, kiegészítő családi pótlékra nem jogosult, mert az egy személyre jutó jövedelmük meghaladja a nyugdíjminimumot, adókedvezményt nem kaphat, mert a nyugdíj után nem fizet adót. Tudomása szerint mintegy húszezren lehetnek az országban, akik hasonló cipőben járnak. (Később olvasom valamelyik párt választási kampányfüzetében, hogy száznyolcvanezernél is több olyan gyermek van, aki után a családtámogatási adókedvezményt azért nem tudják igénybe venni, vagy csak részben, mert a családban nyugdíjas is van.)

A fentiekben ismertetett hátrányos megkülönböztetés ügyében az Alkotmánybírósághoz fordultam, amely indítványomat befogadta és megkezdte a személyi jövedelemadót most szabályozó 1995. évi CXVII. törvény vizsgálatát. Indítványomban azt szorgalmaztam, hogy a törvény ismerje el adózott jövedelemnek a nyugdíjat. A nyugdíjak számított jövedelemadójának a meghatározása lehetővé tenné, hogy a nyugdíjasok is hozzájussanak az adóhoz kapcsolódó jogokhoz és kedvezményekhez. Természetesen türelemmel és a köteles tisztelettel várom az Alkotmánybíróság határozatát, de úgy gondolom, hogy – a felgyorsult kormányzati intézkedésekre is tekintettel –, nem haszontalan, ha a nyilvánosság előtt is felhívom a kormányzat és a nyugdíjas-társadalom figyelmét erre a súlyos és indokolatlan hátrányos megkülönböztetésre.

Osváth Lajos
közgazdász