„Szóval le a kalappal mai fiatal generáció előtt.”

Az ám, jól írtad, mert ha nem, akkor a kiváló fiatal generáció úgy is letépi.
Először is: A jelenlegi nyugdíjas generáció nagyon sok mindenben vesztes, sajnos rosszkor születtünk és rossz helyen.
A mi szüleink építették újjá az országot a II. világháború után, dolgoztak látástól vakulásig, ha gyermekük vagy gyermekeik voltak el tudják tartani őket. Megértük együtt 1956-ot, és szüleinkkel együtt reszkettünk a légópincékben, láttunk megölt embereket az utcán, orosz katonákkal is találkoztunk, de túléltük azt is.
Ez az 1945 táján született generáció azért a sok gond és nélkülözés ellenére is becsületesen felnőtt. Nem olyanok voltak mint a mostani fiatalok, – szerencsére. Egyikünknek sem jutott volna eszébe bármely házfalat összerondítani például, tiszteletlenül beszélni a tanítóinkkal, tanárainkkal. Csaknem mindegyikünk tisztességes, nevelést kapott még akkor is, ha karácsonykor például csak sztaniolpapírva csomagolt dió volt, mert szaloncukorra esetleg nem telt.
Nem igen telt játékra sem, de szüleink találékonysága nem ismert határt. Voltak anyáink, nagyanyáink által készített babáink, macijaink, apukánk, nagyapánk által készített autóink, stb. És képzeld el, hogy boldogak voltunk!
Lehetőségünk volt sportolni is. Örömmel fogadták a gyerekeket a sportklubok, és mi szívesen jártunk atlétizálni, evezni, úszni, stb. Ezen kívül jó volt kirándulni, elmenni mindenfelé úttörőtársainkkal, később beléptünk a KISZ-be is, nagyszerű programjaink voltak.
Egészen más volt a szüleinkkel a kapcsolatunk, mint a mai fiataloknak. Engem édesapám tanított úszni, evezni, korcsolyázni, táncolni. Annak idején egy lány csak akkor járhatott táncolni, ha a szülei kísérték. Ugyanis, ha nem így történt, akkor természetesen rögtön az volt a vélemény róla, hogy kurva. Engem is kísértek minden szombaton este a szüleim a Csilibe, mivel azon a környéken laktunk. Volt úgy, hogy vasárnap hajnalban vagy hatan-nyolcan mentünk haza, mert az éppen ráérő néhány udvarlónk is elkísért bennünket hazáig. Amíg élek hálás vagyok a szüleimnek, nagyszüleimnek, bárcsak visszaadhatnám nekik azt a szeretetet, amit kaptam tőlük. Ámbár én azért mindent megtettem. Most már csak édesanyám él, de még véletlenül sem jutna eszembe egyetlen rossz szót mondani neki, igaz, miért is tenném?
Természetesen iskolába is jártunk, ki ide, ki oda, majd dolgozni mentünk és később éltük a saját magunk életét. Lett házastársunk, gyerekünk/gyerekeink, neveltük jól-rosszul őket.

Az azonban bizonyos, hogy még a mi gyermeink is lényegesen jobb nevelésben részesültek, mint a mostani generáció, ezt látom nap mint nap. A mai gyerekek nem tudnak örülni semminek, mert nincs aki felhívja a figyelmüket, megtanítsa őket hogyan kell örülni például a napfénynek, egy mosolynak. Úgy látom legtöbbjük leginkább az anyagi javakat részesíti előnyben. Annak sem örül igazán, mert egy részük természetesnek veszi a jólétet, más részük pedig a pénzen vett kábítószernek tud örülni.

A mostani nyugdíjasok pedig megérdemelnék, hogy tisztességes nyugdíjat kapjanak. Megdolgoztak érte! Sajnos ez egyelőre csak álom. Mi, ha nem is értük el még a nyugdíjkorhatárt, már évek óta nem dolgozhatunk, mert a rendszerváltás alkalmával bennünket szemétdombra vágtak.
Ránk már Magyarországon nincs szükség!?

Magyarországon a jelenlegi helyzetben véleményem szerint egy fiatalnak nem túl kecsegtető jövőképe van, hacsak szülei vagy ő nem az újgazdag réteghez tartozik.

Nem szabad elfelejtenetek, hogy senki nem tehet az életkoráról. Aki ma születik, az 60 év múlva már öregnek nevezhető. Ez egy állapot, és ebbe az állapotba a jelenlegi fiatalok is bele fognak esni (feltéve, aki megéri!)
Az, hogy valaki fiatal, vagy öreg, az nem érdem!

Ha esetleg kérdésed lenne, akkor kérdezz!

Üdv: Riki