"Ez mind rendben van, de azt próbáld már megmagyarázni logikusan, hogy mi volt az a mágikus erő, amivel ezek a humanisták, miután megalkották a rovás abc-jüket a szabályaikkal együtt, rá tudták venni az írásért amúgy nem nagyon lelkesedő népet, hogy kedjenek el ezekkel a jelekkel írni. No nem meséket és balladákat, de mégis egy-két szavas mondatokat, varázsigéket, neveket, stb"

 

Nem szándékom, hogy az egész lehetséges eseménysort visszamenőlegesen modellezzem, legföképpen azért nem, mert nem ismerem elég mélyen ezt a humanista-manierista korszakot és mozgalmait - bár tanultam róla. Az tudható, hogy misztikus konfabulálás, a rejtélyek és rejtjelezések kutatása és készítése, titkod társaságok titkos motívumrendszerének aprólékos kidolgozása nagyon jellemző a korra. Érdemes itt megvizsgálni Telegdy János és Baranyai Decsi János egyértelműen humanista indíttatású népszerűsítő tevékenységét, másfelől pedig Szenci Molnár Albert ezirányú vallomását, melyben tudósított ugyan arról , hogy sokak szerint létezhetett ilyen írás, de ő sohasme látott egyet sem, de még olyat se, aki látta volna őket - 1609-ben.

 

Azt lenne érdemes megvizsgálni, hogy valójában honnan és milyen szellemi közegből kerülnek elő olyan teljes vagy hosszabb rovásírásos anyagok, amelyek szemben látszanak állni azzal a ténnyel, hogy korábbról még eshetőlegesen magyar megfejtésű olyan szövegek sem állnak rendlkezésre, amelyek egy-két sornál vagy jelnél hosszabbak lennének.

 

Meg azzal, hogy - amint azt az ide bemásolt szöveg nagyon meggyőzően megmutatja - az összes, többtízezer  feltárt sír összes olyan mellékletanyagában, amely más kultúrák tanúsága alapján íráshodozó lehett volna (amuletek stb.), lényegében egy-két vitatott megfejtésű vagy megfejtetlen anyagon kívül semmi nincsen.

 

És mindenkelőtt, akiket valóban érdekel ez az izgalmas kérdés, és - teljesen érthetően és dícséretesen - nemzeti kultúrájuk korai századainak és valóságos viszonyainak feltárását szorgalmazzák, a tudományosság és a komolyság minimumát megköveteljék azoktól, akiknek hitelt hajladóak adni, és a levakart, elégetett, nemlétező piramisokban vagy nemlétező többezer kilométeres dél-amerikai barlangrendszerek elrejtett aranytábláin olvasott rovásírások konfabulátorait és szélhámosait igyekezzenek távol tartani maguktól.

 

Végezetül egy álláspont, egy híres habsburgtól (http://irodalom.elte.hu/villanyspenot/index.php/0800:_A_sz%C3%A9kely_rov%C3%A1s%C3%ADr%C3%A1s_%C3%A9s_a_latin-magyar_%C3%A1b%C3%A9c%C3%A9 ) melyet megfontolandónak és tovább vizsgálandónak tartok (a vele szembeni ősrovásíráspárti téziseket, melyek valamiféle zseniális, időket megsejtő, később keletkező hangzók helyét előre megjelölő Mengyelejev-táblázatot vélnek látni a rovásírásábécében, nem szeretném komolyan venni)

 

....a székely rovásírás legkorábbi, feltétlenül hiteles, közvetlenül keltezhető emlékei a 16. századból, közvetetten keltezhető emlékei a 15. század végéről származnak, vagyis nyelvtörténeti szempontból az ómagyar és még inkább a középmagyar kor jellegzetességeit várhatjuk el tőle.

 

Magyar nyelvtörténeti szempontból ez a keltezés kifogástalan eredményt ad.

A rovásírás már jelöli azokat a fonémákat, amelyek az ősmagyar korban még nem alakultak ki, vagy nem terjedtek el. Ilyen a gy, ny, ty és a zs. Nincs külön graféma viszont a gy ősmagyar előzményére (dzs). A magánhangzó-jelölést ugyanúgy egy-egy jellel oldja meg, mint a 15. századi mellékjeles, úgynevezett „huszita” helyesírás óta napjainkig szokás, nem pedig analitikusan, miként a korábbi „kancelláriai” rendszer tette.

A székely rovásírás megalkotója jártas volt a korszak latin betűs magyar helyesírásában. Ugyanazzal az írásjellel jelölte az i és a j fonémát, ugyanazzal az u~ú-t és a v-t. A k fonéma jelölésére viszont – miként a 16. századi magyar nyomtatványokban a c és a k betű – két írásjele volt (Molnár 1963, 282–325). Használt a latin betűs írásokban szokásos összeszövéseket (ligatúrákat).

 

Ez az eljárás gyakori volt a karoling kor latinjában (Püspöki Nagy 1977, 310―312), sőt általában a középkorban (Róna-Tas 1996, 338). Elvétve még ma is előfordul: ilyen az æ vagy a ß. A székely rovásírás betű-összeszövési eljárását Püspöki Nagy Péter pontosan azonosította a főleg nevek és címek írásában alkalmazott latin nagyligatúrával, amelynek virágkora a 11–13. század volt (Püspöki Nagy 1977, 309), de a reneszánsz névligatúrák sem ritkák.

 

 

A latin betűs írásban való jártasságát leplezni próbálta. Ha két, egyszerű rajzolatú betűkből álló, többé-kevésbé fonémajelölő ábécét összehasonlítunk, akár még véletlenül is lelhetünk közöttük funkcionális hasonlóságokat (ilyenkor hasonló alakú betűk hasonló fonémákat jelölnek). Találtak ilyen párhuzamokat a székely rovásírás és az ótörök rovásírás, a glagolita betűk, továbbá Aethicus Ister ábécéje között – viszont a székely rovásírás és a latin betűk között egyetlenegy megfelelést sem mutattak ki. Ez persze teljességgel elfogadhatatlan lenne, ha a székely rovásírás csakugyan sok száz évig, egészen 15–16. századi újrafelfedezéséig a latin betűs írás mellett, azzal kölcsönhatásban létezett volna.

 

 

Szembeötlő viszont a két héber párhuzam: a jobbról balra haladó betűvetési irány, továbbá a magánhangzók gyakori elhagyása (a magyarban ez persze csak nagyon korlátozottan lehetséges). E kirívó, de felszíni hebraizmus kiválóan beleillik a 16. századi magyar nyelvtudomány törekvéseiről alkotott képünkbe.

 

 

A székely rovásírás mind eme jellegzetesséegei a rendszert egyidősnek mutatják a legkorábbi, kétségbevonhatatlan hitelességű emlékek korával, nem alapozzák meg viszont az ősmagyar korból, netán még régebbről való eredeztetést.