Történetek Thranxról és a Földről, a múltból, jelenből és a jövőből, valamint egyszervolt Smaragderdei csodák...
Minden, ami a fantázia (b)irodalmába belefér...
"Félreérteni csak azt lehet, amit nagyon akarunk. (Mester egyik bölcsessége)
Szárnyalj velem, hogy szárnyalhassak Veled.
Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár, Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant, Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár, "Vendég lesz az", így tünődtem, "azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már?"
Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december Éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár, És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár, Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár S földi néven senki már.
S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés Fájó, vájó, sohsesejtett torz iszonyt suhogva jár, - Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam: "Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár, Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már?"
Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze, S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár, Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár, Nem is hittem a fülemnek." S ajtót tártam, nyílt a zár, Éj volt künn, más semmi már.
S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten, Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár, Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen, Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!", - halk, sóvár Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sóvár, Ez hangzott s más semmi már.
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem, Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár, S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak, No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár, Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár, Szél lesz az, más semmi már!"
Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár, S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, - Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,- Ült, nem is moccanva már.
S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében, Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár, S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste, Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ, Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?" S szólt a Holló: "Sohamár!"
Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár, Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó, Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár, Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár, Kinek neve: "Sohamár."
S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már, Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta, S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll, Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll." S szólt a Holló: "Soha már!"
Megriadtam: csendziláló replikája mily találó, "Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár, Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már, Csak remények gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már, Ezt, hogy: "Soha - soha már!"
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár, És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem, Elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár, Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár, Mért károgja: "Soha már!"
Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve, Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már, S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt, Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár, S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár, Ő nem nyomja, - soha már!
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár, "Bús szív!", búgtam, "ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár! Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!" S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", nyögtem, "szörnyü látnok, ördög légy, madár, vagy átok, Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár, Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan, Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár: Van...van balzsam Gíleádban?...mondd meg!...lelkem esdve vár!" S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok, Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll, Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám, Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár, Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?" Szólt a Holló. "Soha már!"
"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög, Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ! Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon, Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár! Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!" S szólt a Holló: "Soha már!"
A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül, Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár, Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló, Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll, Fel nem röppen, - soha már!
Hajszálrepedések a Mindenség falán… A fekete lyukak végtelen spiráljaiban múlik a múlhatatlan, a pillanat acélja peng, valahol megvillannak a fűszálak törött tőrei, még kapaszkodnak beléjük a bogarak. Omladozó sziklák labirintusában kitartó erőszakkal öldöklik egymást a nagy szellemek. Hajszálrepedések a Mindenség falán… Sok milliárd fényévnyire, talán egy távoli bolygón, éppen ekkor fejti meg valaki a legendás, tudós emberi faj történelmének legutolsó üzenetét: NE GYERTEK!NINCS MÁR ITT SENKI...
Megint egy jelentős zűrzavarhoz érkeztem. Saját fiókjaim többségét nem tudom megnyítani, mert valami örült zagyvaságot ír ki(menteni nem tudom). A 13-ból egyet tudok megnyítani jelenleg (ami különben ugyanolyan mint a többi 12, azzal a kivétellel, hogy azok jelenleg olvashatatlanok számomra). Nos onnan mentettem a Holdfénytekercsek egyik legősibb példányát.
Hazánkat véres önkény verte láncba, Tiporta földünk,jogunk meggyalázta, A nép szótlanul tűrt-hisz szava nem volt-, A vörös csillag előtt vérezve behódolt...
Elvették földedet, elvették Istened, Ennivalód se volt.Ez jutott Neked. S jövődbe ha néztél könnyes lett szemed Nem hitted, hogy e nép egyszer még felébred!..
Ám egy napon felcsillant új remény Megmozdult itt mindenki, aki él Jöhet még bármennyi mongol vagy tatár Ez a Föld marad az ÉN hazám!
Többé minket nem verhettek láncra. Nem kell érte semmi más csak mindenki lássa: Én vagyok a forradalom szürke eminenciása!
1956.november 2.
És én tettem is érte nem úgy, mint napjaink izgága gyűlölködői, akik 56-ról max. meséket hallhattak.
Pedig azóta lecsorgott egy kis idő az idő folyamán, az akkori 18 évesek már a 90-hez közelítenek...
Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék-erőd, Akarsz, egetostromló akarattal - S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz, minden újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótlanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bün, a betegség a nyomorúság, A mindennapi szörnyü szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor - magától - megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat - hasztalanul ostromolták. Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor - magától - szünik a vihar, Akkor - magától - minden elcsitul, Akkor - magától - éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.
Hogy a macskák sosem szerettek, hogy nincs kutya, mely megugat, hogy hozzám szaladnak, s térdemhez szorítják hosszú állukat; hogy sokvirágú tőről tépek le egyetlen szál ibolyát, s hogy, ha netán hangyára lépek, meghallom szörnyű sikolyát. És mire még? Hogy rágalmazni, rúgni, lecsukni, szidni, verni tudtak, de megalázni nem tudott soha senki; hogy, bár tévedtem sokszor, de helytálltam a bajban, s nem élt e földön ember, kinek én talpat nyaltam.
Kész a világ, feszült, ünnepi várás tereng felette. Halotti csend. Csak néha néha sóhajt az Isten lelke.Kimérve minden pálya megtöltve minden lélek-lámpa, ahol csak úr a lét… De jaj, sötét van, mélységes iszonyú sötét!A zordon tömeg-árnyék némán zokogva kering utjain, s csak egyet tud és egyet érez… …Most váratlanul vágyon megvonaglik és felzug Istenéhez: Betelt az idő! Sugarat, fényt, szint adj nekünk, mert epedünk!Fényesség nélkül oly sivár az élet! Nagy Alkotónk, oh mondd ki szent igédet Legyen világosság!…És ismétlik mindig erősebben a felviharzott étheren keresztül és felharsan az egek harsonája s a végtelennek zsolozsmája zendül zsibongva, zsongva…És nagy szavát az Ur – kimondja!
A Lélek ünnepén A Lelket lesem én. A Lelket, amely több, mint költemény. A Lelket, amely sosem volt enyém. A Lelket, amely sosem lesz enyém. A Lélek ünnepén Szomorún zendül egyetlen igém: "Hogy születhetik újjá, aki vén?"...
Úgy gondolom én is, hogy ezeket a létesítményeket nem hozhatták létre technológiailag fejletlen civilizációk. Kizárt dolog. Némelyiket a mai technológiával sem tudnánk megépíteni.
Elnézést kérek. A Sátán megint betette a lábát. Mikor írtam kilépek, még hozzá sem értem a kilépésre, de már kikapcsolt. Ezből következik a Sátán jelenléte. Szóval: Caesar megjelenése a szövegben valószínűleg alkotói hiba, vagy olyan szinten kellene átgondolni, amire eddig hárman sem voltunk képesek. Én is úgy tanultam, hogy a csomót Nagy Sándor oldotta meg:) Maga a vers egyébkén kiváló, szeretem a verseit!
Remélem, most már nem lesz újabb galiba. Szép estét, jó éjszakát kívánok!
