antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Már éppen fegyver közt a vesztőhelyen állt, Mikor lárma esett ott kinn a pitvarban, Kiáltanak: tűz van! tűz van az udvarban! A szobából minden ember kiszalada, S Carnevál odabé egyedűl marada. Hímen eloldotta a békót lábain, S a strimflikötőket eltépte karjain. Akkor vették észre a dámák magokat, Mikor már szabadon látták a rabjokat. Késő vólt már akkor. Már őket nevette Carnevál, és magát az ifjakhoz vette. - De nem tévén a tűz semmi veszedelmet Szüntetvén a bál is a lármát, félelmet, Opor úr azonnal kérdezkedett rólla, Mellyre a lokajja, Gergő, ekképp szólla: "Tens Uram! A casus minthogy hosszas lévén, És ezek a lyányok igen sok csint tévén, Meg is únván talán a Tens Úr hallgatni: Méltóztassék velem egy pipát gyújtani." - "Nem kell; csak mondd, Gergő!" - "Tens Uram, tehátlan Igazán, hogy minden lyáncseléd orcátlan, Kivált azok, akik lokajok köztt nőnek, S az úri udvarba csak léthűtni jőnek. Én ugyan helyet sem adnék egyiknek is, Ha mindjárt csupádon széllel élnének is. A konyhára hordják a pletyka beszédet, Mindég dérogálják a férjfi cselédet. Mindég csak cserfelnek, osztány nyalnak-falnak, Morzsáját sem látjuk a belső asztalnak. Csak kurafijoknak szoktak ők duggatni. Tens Úr! kár ezeket lyányfővel járatni. - De, hogy egyik szómat másikba ne őltsem És a Tens Úrnak is úri kedvét tőltsem: Most is, míg az urak ott benn múlatának, Ni, a szedtevették mit nem csinálának! Lecsepűltek minden becsületes legényt, Lajhának, kappannak csúfolták a szegényt. Ihogtak-vihogtak, nyakunkra tódúltak; Megkövetem - még a nadrágba is nyúltak. Nézze csak a Tens Úr, millyen ez a mente, Nánika a sterccel, ni, hogy összekente. Tens Úr! egy kurvától én ezt fel nem veszem, A sátisfekciót az Úrért megteszem, Megőszűltem az Úr uraatyja mellett, De még senki rajtam ilyen csúfot nem tett.
Elmondom, mit eddig Rejtve tartogattam, Mint gyöngyét a tenger Legmélyebb habokban. Halld meg, drága gyöngyöm, Szép, szelíd galambom! Amit érezék és Szenvedék, elmondom.
Éreztem szerelmet, S szenvedtem miatta, És nagy volt szerelmem, Nagy szivem bánatja. Bánatom s szerelmem, Ez ikertestvérek, Engemet gyötörni Általad levének.
Szigorú körülmény Ajkamat lezárta, Hogy ne jőjön titkom Senkinek tudtára. Oh minő teher volt Azt eddig viselnem! Hányszor volt alatta Roskadóban lelkem!
Mint a napfény elvesz Felhők fátyolában, Képedet szivemben Eltemetni vágytam. Könnyü szél pusztítást Tészen a felhőben, S felsüt a nap akkor Annál égetőbben.
Sőt hazudtam többször Másokért szerelmet; E hazugság által Csak nagyobb kinom lett. - S most tudsz mindent, amit Éreztem, szenvedtem; Fogsz-e vígasztalni Nyájas feleletben?
Szólj, üdvességemnek Megváltó keresztje! Nem nyilik meg ajkad? Semmit sem felelsz-e? - - Oh, mikép felelnél, Hiszen néma nyelvvel... Kiterítve... holtan... Koporsóban fekszel!
A latin Maius hónapot Ovidius szerint a meglett korúak (maiores) tiszteletére nevezték volna el. Valószínűbb azonban, hogy a régi római Maia istennő vagy férfi párja Maius volt a névadó. A görögöknél Maia a pleiászok egyik csillaga volt, Zeusz szeretője, és a főistennel együtt töltött éjszakák eredményeként Hermész (latin Mercurius) anyja. Ez a planétaistenfi az asztrológia májusi Ikrek jegyében van „otthon”. (Általánosságban elmondható, hogy a 7 pleiászt, a Pleiades 7 csillagát a görögök – de mások is – kapcsolatba hozták a 7 planétával. Ennek nemcsak az volt az oka, hogy a csillagzat szabad szemmel látható csillagainak a száma megegyezett a szabad szemmel látható planétákéval, hanem a helye is: a Nap, a Hold és a bolygók rendszeresen áthaladnak rajta.) A csillagkép olümposzi védnöke ugyanakkor Apollón volt. Ők hárman egy vidám regében együtt is szerepelnek. Ez az isteni tolvaj Hermész első csínytevéséről szól, aki még azon a napon, hogy megszületett, ellopta bácsikájának, Apollónnak 50 (!) marháját – a hónap első kétharmadában még a Bika havában járunk –, aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszabújt a pólyába, Maia ölébe. A görög maia „anyácskát”, „dajkát”, „bábát”, a dór nyelvjárásban „nagyanyát” jelentett, s abból kiindulva, hogy az istennő a 12 olümposzi egyikének volt az anyja, fel kell tételeznünk, hogy neve magának a Nagy Istennőnek egyik megszólítása volt. Maia a növekedés és a szaporulat felett bábáskodott, s a május valóban a növekedés hónapja. Bizonyos értelemben Ovidius fején találta a szöget, hisz maior, maius a latin magnus, „nagy” melléknév közép- és felsőfoka, és a növekedést fejezi ki.
A hónap régmúltjába pillantva, a május mindenütt a nyár aggodalmas adventjének tűnik, aminek a jövendő termés féltése volt az alapja. Május az ókorban Európa-szerte engesztelő és tisztító szertartások böjtös időszaka volt (Hermész marhalopása szimbolikus utalás lehet erre is). Rómában tilos volt ekkor új ruhát ölteni, házasságot kötni, és házaséletet élni, ekkor takarították ki a templomokat, mosták le az istenszobrokat, mintha csak a hónap előkészület lenne a nyárközépi nagy ünnepekhez. (Hasonló tilalmakkal találkozunk az egykorú zsidó vallási előírásokban is.) A legjellegzetesebb római ünnep a 9-én, 11-én és 13-án tartott Lemuria: a „holt lelkek” (lemures) engesztelőnapjai. Illő folytatása volt az Argei ünnep. Ennek bevezetőjeként március Idusát követően, Róma területén felállított alkalmi szentélyekben szalmából és kákából font bábokat helyeztek el (görög: argeiész = „fehér”, argeó = „ünnepel” „szántóföldről van”, „parlagon hever”, argiasz = „pihenés”, „szünet”). Május 15-e után ezeket a Vesta-szüzek főpapi segédlettel ünnepélyesen a Tiberiszbe vetették jelképes emberáldozatul. Május 23-án Flora istennőt köszöntötték a rózsák fesztiváljával. Május végén, többnyire 29-én kezdődött a „földszentelés” ünnepségsorozata: az Ambarvalia, a Robigaliára emlékeztető mezőjáró körmenettel, állatáldozattal és vészelhárító varázslatokkal.
Hosszú tél, munka, gond, betegség úgy meglopta ezt a tavaszt, hogy most elálmélkodva nézem a hirtelen megjött vigaszt: Te vagy, május? Csakugyan itt vagy? Hogy lettél kész ilyen hamar? Néhány nap alatt mennyi szépség! A vén föld milyen fiatal!
Mintha meggazdagodtam volna, úgy nézem a sok gyors csodát: orgona, hárs, alma, cseresznye, egyszerre nyitnak mind a fák; terraszomnál egy óriáslány ágaskodik a napba fel, egy fiatal jegenye, – játszom örvénylő leveleivel.
Játszom fénylő, gyönge hajával, érzem élete friss husát, a zöld vér, amely benne lüktet, szinte a szivembe fut át; aztán lemegyek és megállok egy bokor előtt, fa alatt, és lombok és szirmok hüsébe temetem égő arcomat.
De szépek vagytok, fák, virágok! Még ti is, egyszerű gyomok! Költők vagytok ti szavak nélkül és bátrabbak, mint én vagyok, csodát tesztek minden tavasszal, illatozva és gazdagon: a feltámadás versei nyílnak ujjongó ágaitokon.
Fák, költők, emeljétek égbe a sarat, a fekete éjt, szűrjétek virággá, gyümölccsé a földi szennyet és ganéjt, pompázzatok, májusi fák, hős testvéreim, s biztassatok, hogy bármilyen hosszú a tél, a tavasz mégiscsak fölragyog.
S amikor már nem fogok élni, és mocsokká rágott a föld, ti, néma varázslók, megváltók, emeljetek ki drága zöld véretekkel, emeljetek föl a sár fölé és írjatok poromból szebb verset az égbe, mint amilyet ma én tudok.
A rengő lomb virágban ég és készül a gyümölcsre, a nyílt uccára lép a nép, hogy végzetét betöltse. Iramlanak bogarak, friss jelszavak repülnek. S az aranyba vont ég alatt, -mert beköszönt az ünnep – a szabadság sétára megy. Hős népe ágat lenget, s ő kézenfogva vezeti szép gyermekét, a rendet!
Itt van május elseje Víg a szívem belseje, Az orgona most szagos, Karcsú, csínos, nem magos, S éji szendereken át Felzendül a szerenád, Húzza mélán Szép Kiss Bélám, S szivarral az agyarin Húzza derék Magyarim. Szóval szól a nahtmuzik, Ellenben az erdőn szólnak Fűrerek s vidám Zsuzsik. Bokrok tövén ibolya, S bokrok tövén selymes fűben Sok nyújtózó csigolya.
Ó, szép május elseje, Víg a szívem belseje, Itt a fecskék S verebecskék, S feltámadtak a legyek. Az idők örök folyóján, Ah, e szagos, bús folyókán Lefolyt, tudja-e kegyed? Egy újabb házbérnegyed.
Ó, szép május elseje, Víg a szívem belseje, Most a szende háziúr Kisded tárcámhoz befúr. És megnőtt a pótadó, S Lukács is - a sót adó - Új létszámot emleget, Bár Justh így szól: nem lehet!
Ó, szép május elseje, Víg a szívem belseje, Im hazánkra ráború' Újabb Balkán-háború, Mivelhogy a Nikita Egy gorombát rikita. Szól a bús monarchia: Kérem, ez anarchia! Fütyöl erre Montenegró. Berchtold Montenegrót megró, S Krobatin szól: Einmarschiert! S lesz belőlünk, ah, - fasírt: Azaz szuronyvagdalék: Kiloccsant vese-velő, Ah, örülj most, tartalékos, S te is, jó népfelkelő.
Ó, szép május elseje, Víg a szívem belseje, S hogy e belső örömömnek Nyomai is legyenek, Kívánom e víg májusnak, Hogy a fene egye meg.
Utóirat Nikitához
Jaj, istenem, most egyszerre Az vetődik az eszembe, Hogy Nikitát hátha, hátha Bosszúra az inspirálta, Hogy róla oly sokat írtam. Ah, most bánom bűnöm nyíltan, S míg nem késő, felsohajt Bús keblem, a horpadó: Bocsáss meg, ó, Nikitácska, Nem bánt téged soha többé szegény, vicces Torpedó.
Húsz éve léptünk be az Európai Unióba.Magyarország2004. május 1-jeóta az unió tagja.
Kis István Mihály
Fehér Galamb
A nagy kérdés
Fehér Galambra hull fekete talár, sántikál és görnyedez`... Nézzétek, halandók, micsoda madár! Nyakán bíbor csörgedez, fejét kaloda rút bilincse fogja. Hideg vas villan elő, halált oszt - mert fröccsenő vér a drogja - a semmit sem tisztelő.
A rab, utolsót rikkantó ősz madár vonaglik és földre hull - Vagy kalodát, bilincset összetörve hamar áll bosszút, vadul? Emeli fejét a Vén Hölgy, elsöpör károgó varjúhadat, s hitében újul mind, kire vészsömör borzalmas átka tapadt!?
Ha élnél, Fehér Galamb, hamar műveld, mert időd alig maradt!
Tarka virágnak Illata kábít, – Édes a méz mit Kelyhe kinál; Lebben a lepke, Röppen a méh – Sok kicsi vándor Kedvese ajkán Csókra talál.
Nincs ma halál, Él ma a földön Mit csak az Isten Élni teremtett; – Harsog a himnusz, Hangos a táj! – Semmi se fáj, Minden örömre, Tűzlobogásra Szítja a lelket…
Újra születtünk Zöld lobogóval Lepkefogóval Táncra megint! Csókot a földnek, Csókot a fának, Csókot a rügynek, Mert a hatalmas Égi Jövendő Hírnöke mind!
Hallga, mi szépen Csendül a nóta, Csörtet a csermely, Csattan a csók! Messze az erdő Lombjai közt a Nyár keze int! – Hirdeti minden, Hirdetem én is, Itt a tavasz!
A Hair számomra meghatározó élmény volt. Jóval később, már házas volt a fiam, amikor a Katona József színházban együtt néztük jó 15 évvel ezelőtt. Jó volt, de a filmmel, s a fiatalkori érzéseimmel nem ért fel.
Április utolsó napja van. Elég szeszélyes volt, hol meleg, hol hideg, napsütés és eső váltogatták egymást.
Somlyó György
Ezen a tavaszon
Ha még ifjú volnék s nem nyomna mindenféle gond és fojtó aggodalom,
ezen a tavaszon
a nőknek azt mondanám
(s magamban titkon még most is ezt mondom talán):
legyetek szépek! nézzétek, a téltemető-virág
pici sárga szirmaiba temeti a tél irtózatát,
a hóvirág, a kankalin, a nárcisz
már elfeledte, milyen rettenetes volt a naptalan ég, a fagyott föld s a vajudás is.
Legyetek szépek! annyit ringtatok virágként már a férfirímek kuszán összefonódó indáin,
legyetek meghatók, mint a nefelejcs és hódítók, mint a jácint.
Legyetek szépek, gondok temetői, jeltelen tömegsírjai a szenvedésnek.
Legyetek emésztő, édes pondrói a fájdalomnak, az önvádló hideglelésnek.
Legyetek szépek, ringó bölcsők az utcán, a szobában,
bölcsői az újszülött pici reménynek, amely oly meztelenül és hontalanul vinnyog idegeink rángó burkában.
Legyetek szépek, vesszen ragyogásotokba az utca mocska,
testetek hibátlan épülete cáfoljon rá a romokra.
Legyetek szépek, a szépség minden látható színein túl, bocsássátok ránk a báj és kedvesség érzékekkel fel sem fogható, ibolyántúli és vörösöninneni sugarait,
hogy szökjön fel bennünk a vér titkos higanyszála és sajogjanak fel bennünk a fényérzékeny lemezek, amiknek homályán (s jaj, mily mély homályban!) a boldogság ábrándja rejtezik –
s ne is tudjuk, mitől! Legyetek ott is, ahol nem vagytok, legyetek, mint az elektromosság, mely kigyúl váratlanul,
mint a levegőben a rezgés, mely egy gombnyomásra hanggá alakul,
legyetek láthatatlanul is mindenütt jelen a világban, s zengjétek, mint a nap, a rejtelmes sugarak, a virágok, a vizek, a szelek,
Mihelyt Rebekával előbeszélltette, Hogy kézre Carnevált miként kerítette: Azon tanácskozott a sereg nagyjával, Mit tégyen e régen várt hadifoglyával? Kik közt arra ment ki a dolog summája, Hogy csak hadi törvényt tartsanak reája, De, hogy kéznél légyen, csukják bé azomba. Bé is csukták őtet kemény áristomba, Amelly olly keserves fogház és kaloda, Hogy a napfény soha bé nem süthet oda, Dupla moldon-fallal van kerítve körűl, Nehéz hozzáférni, erős köröskörűl. Olly hely, mint aminőn Ulissz hajdanába A Palládiumért bémene Trójába. Mégis mennyi csínos urak s bőlcsek vannak, Akik e fogságba víg szívvel rohannak, Sőt ezt a fogságot vásároljak kincsen, S örűlnek a rájok vert erős bilincsen.
Végre megtétetvén rá a szentencia, Felhozza a setét tömlöcből Lídia. Kijöve Carnevál a vén porkolábbal Arany nyakláncokkal megbilincselt lábbal. - Strimfli-galandokkal jól hátraköttetvén Két kezét s drabantok között kísértetvén, S így nem is űgyelvén az ő mentségére, Ezt a szentenciát olvasták fejére: "Sok lévén Carnevál bűneinek száma, Méltónak ítélte erre minden dáma, Hogy mátrikulája porrá égettessék, Maga hóhér által kiheréltettessék. Menien véghez. Datum Kaposvár s a többi, Dorottya mint a szék feje és a többi."
Ki is ment húsz dáma az oldalszobából, S rógust rakván a tört baldakin fájából, A tüzet nagy öröm s tánc köztt gerjesztették - És a mátrikulát hamuvá égették. - Innen van, hogy ma már nincsen többé vén lyány, Mert az esztendeit más nem tudhatja, hány, S ha egyszer a képét jól kimázolhatja, Magát gyenge szűznek szabadon mondhatja.
Bika Hóban a' bikákat Ismét a' tsordába verd. Szőllőt köss, a' báránykákat El-választni meg ne merd. Vess a' mit még nem vetettél, Kőfalat most jól kezdettél, Méheket ki-menni hagyj, Plántáidnak vízet adj.
Tavasz van, vagy tavasz se még. Ez a nap olyan fiatal, mint kislány arcán a mosoly: szöveg nélkűli könnyü dal, mely maga se tudja talán hogy a témája szerelem, csak a világba mosolyog gyanutlan, csalva, szűzien.
Ez a friss nap se tudja még hogy a földben zavart csinál amely nem lesz se szelidebb, se tisztább a tavalyinál; sötét csirák kéjeiről semmit se sejt; csak mosolyog s édessen ömlik mint a must mely bor lesz majd s égetni fog.
Égetni, részegíteni... És úgy sugárzik ez a nap, mint egy új eszme, csupa fény míg nyájasan erőre kap. Csupa fény, ígéret, jövő, olyan mint egy szebb, új világ tárt kapujának súgara, mely felé úgy tolong a vágy,
mint fényszomjas gyerekcsapat, vagy mint lesükből a sötét csirák tolúlva fény felé nyomják a vad fü késhegyét, míg nemsokára proletár zászlóit emeli a gyom, mindent elöntve, mint király csarnokát a forradalom,
ha elzengett az olvadás vad ágyuharca, s a tömeg győz; a virágok fölveszik vérvörös jelvényeiket; a jégparkett földulva rég, a padló csupa sár, latyak... Hol a szelíd és tiszta láng? Tüzes diktátor lesz a nap.
Szentségtörőn s illetlenül sáros csizmában egy paraszt staféta futkos a nagy ég kék templomívei alatt. Csizmáját szárogatja és hetykén fütyülve mond rekedt szókkal tüsszögtetőn igaz s félőssen betyár híreket.
Hágában konferenciáznak, Párisban helyreállt a csend. Nálunk csak úgy dühöng a béke, Csendes, nyugodt a parlament.
A vén világrész vesztét érzi, Minden lecsendesült, nyugodt, Ilyen botrányos békességről A történet még nem tudott.
Észak ködös, fagyos mezőjén Egy nép rabláncban görnyedez, A germánok büszke Cezárja Szabad sziveknek tőrt szegez, A gall hajó hullámban táncol, Egy új Marseillaise hangja cseng, Kenyeret kér a népek ezre – S mégis dühöng a béke, csend.
Farkasszemet néznek egymással Országok, népek, nemzetek, Ezer törekvés, ezer eszme Igázza le a szellemet; Földrészünkön nagy tisztulás kell, Vihar, mely messze-messze zeng, Harc kell, mely igaz békét szüljön, Mert most hazug a béke, csend!…
Álmomba vendége jött a Természetnek, Magaviselete mutatta követnek, De értelméből is a vett izenetnek Kisült, hogy embere volt a Kikeletnek. Ki midőn bényitott a hálószobába, Még a vén Természet nyújtózott ágyába, Noha minden dolog mozgott udvarába, Mint reggel a cseléd gazdája dolgába. Felébredvén pedig a köszöntő szóra, „Nincs még jelen, úgymond, a felkelő óra, S e felettem függő időmutatóra Hallgatván, az idő még hajlandó hóra.
Még nyugodalomnak hónapja nincs három, Ablakim a napnak addig ki nem zárom, Mert a fizetségből gyakran történt károm, A tavasz postáját, Sz. Györgyöt elvárom.” Titkolja ez nevét, s kérdi mint telele? Annyi heverésbe nem únt-é már bele? Mely szóra az öreg félkönyökre kele, S a tudakozónak ekképpen felele: „Igen rettenetes látásaim voltak, Igaz-é vagy álom? sok emberek holtak, Felettem nagy hadiseregek gázoltak, Záporesőt játszó vérözönt locsoltak.” „Ha álom e látás, hadakozást tészen, Az emberi nemnek, ámbár nem egészen, De nagyobb részének háboruja lészen, Kivált az éjszaki s napkeleti részen.” „Kelj fel, mond a vendég, de hogy nincs ideje, Hiszen hogy ágyba vagy, majd félesztendeje, Már megújulhatott vén tested ereje, Kelj fel, hadd nyíljon ki a munkák műhelye.” „Én vagyok a Szent György, a tőled várt követ, A tavasz címerét nézd bár e zöld övet, Ilyet már idei zöldségekből szövet, Melyeken magam is heverésztem jövet. Jupiter maholnap megdördül egében, Fiatal tüzekkel villog fellegében, Új ménköveket rak Vulkán a zsebében, Mert az avast s rosdást nem fogja kezében. Junó asszonyához beljebb szövetkezik, Mert hidegségéből már az is vetkezik, S majd ha nyájasabban öszveölelkezik, Kiki tudja onnan ami következik. Fébus hosszabb útra keneti tengelyét, A nyári járásra téríti négy pejét, Úgy intézi nyugvó és felkelőhelyét, Hogy felettünk járjon, s érezzük erejét. Közelítésével szívünk vidámítja, A télnek rabjait házból szabadítja, Érccé vált földünket tüzével lágyítja, S méhéből a terhét kifelé indítja. Közösít egy plántát a másik plántával, Szerelembe ejtvén a párt a párjával, Hogy a hím nőstényét ráragadt hamvával Tenyészőbbé tégye mint egy férj magvával. Csak a havasokra szorítá a telet, Elérkezésével a kedves kikelet Eólus fúvója, lehelt gyengébb szelet, Választván észak helyt a lágy meleg delet. Észak felé hordja a fagy is sátorát, Mert az ég hó helyett önti víz záporát, És a nap a földnek hevesíti porát, Súgárinak közelhozván tűz-táborát. Kékülnek lángjától a megbarnult egek, Kormosodnak tőle a szőke fellegek, Bennek vízcseppekké olvadnak a jegek, Könnyhullatásaik azért oly melegek. A folyóvizeken fáklyái lobognak, Verőfénye miatt a jegek ropognak, Az eloldott habok kedvekre forognak, Ha a játszó szelek köztök csavarognak.”
