antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Fénynek, melegnek újulása van, Virág a földön, új remény a szívben, Elhagyja ágyát a nehéz beteg, Hogy e szép földön még körültekintsen. Eldobja mankóját a csüggedés, Megszünnek a bajok, a veszteségek, Mikor a gyönyörű május van itt, Mikor a békák brekkekéznek.
Erdő, mező, ég, föld ugy csalogat, Mint nevető lány ünneplő ruhában. Oh mennyi kéj van, inger és gyönyör Pacsirtadalban, illatos virágban. Tavasz! Tavasz! Te földünk mosolya, Ki az egész világot megigézed!... S mégis van büzhödt, piszkos pocsolya, Ahol a békák brekkekéznek.
Beszélik róla: különös, nagy szeme, Opálos, idegen, északi szem, Távolba révedt mindig. El tudott Babrálni félnapon egy tő virággal, Hozzáhajolt - s a gyönge, finomult, Kényes, nagy szirmok küzködő illatát -
Az asszonynak is - a lelkét kereste. Képeket gyüjtött, könyvet, régi himzést. Az emberekkel is erőlködött, Dús lakomáin csillogott az asztal, Zaj nélkül szolgáltak fel, s a borok Kristálytüze oly mélyen, lángolón Aranylott. És ő kedvét lelte benn, Amíg friss volt az abrosz s a virágdísz. Ám később, mikor egyre harsogóbb, Vitázóbb lett a szó, fojtóbb a füst, Szidták a kormányt a megyés urak. Tíz is beszélt - és trágár, durva tréfán Kacagva dőltek el -, baráti csókban Ellágyultan dadogtak majd, amíg Néhánya horkolt már pittyedt ajakkal. Oh - akkor oly zavart lett, oly merengő, Elnézte őket fátyolos, bús szemével, S érezte, hogy csak ő a magános itt. Aztán füttyentve hívta be hű ebét. Csörtetve jött a vizsla, hozzásímult. Ölébe téve az okos, nemes fejet, S a szürkülő borgőzös reggelen Amíg simogatta - egymásra néztek.
Mondják; később én lettem szemefénye. Feledte értem a híres virágait, Csipkés, szalagos bölcsőm fölé hajolt, És mint egy drága porcellánt, úgy őrzött. Mennyit virrasztott kis betegágyamon! S amikor egy nap, senkitől nem tanulva, Le tudtam írni először két betűt, Magához vont és súgta: "Így, kicsim! Mire te felnőssz, más lesz a világ!" És akkor jött a kór, s ő haldokolt Sokáig, bizton tudva végét. És nem volt sokkal idősebb, mint ma én!... Mondják, miattam gyötrődött éjszakákon, Ha rámnézett a keze ökölbe szorult. "Koldus leszel!" - szólt s elfulladt a szava - "Mért nem lehettem éretted fukar!" Oh, édesapám, ha tudnád, hisz semmi az! Ha nem lett volna soha nagyobb bajom! De látod, a világ se változott azóta; Mennyire nem volt igazad, apám!
Most hallom a hírt - oly gyepes a sírod. Bókol a márvány s az aranyos betűk Lemosva mind. Oly régen jártam arra, És minden évben vannak záporok. Mennyi vihar! Oh, hányat megértem én,
S az élet, apám, milyen nagy zürzavar.
...Ha látnád, igen, már van kis unokád, Fényesszemű, hangos, eleven csöppség, De szeme oly más, mint a tied s az enyém! Így jó. Mert fognak még jönni viharok! - De hátha más lesz a világ, mire felnő? De milyen régen is alszol már te lenn! Nem voltál sokkal idősebb, mint ma én, S aranybetűid az idő mind lemosta, És hallom a hírt, oly gyepes a sírod! Elvihetem-e még egyszer virágaim? Ki tudja?! Az élet olyan nagy zürzavar, És én olyan fáradt vagyok - apám.
Szinte helyreállott vólna a csendesség, S meglett vólna köztök a kívánt békesség; A dámák szűntetni kezdték haragjokat, Nem bántván Carnevált s a gavallérokat: De - - éj igazán, hogy a háborúságba, Melly Trójától fogva esett a világba, Csak belé kell jönni mindég a dámának! - Most is a' lett oka az új galibának. Egy nimfa,66 kit Virgil s utánna mindenek Ollyan irtóztató formában festenek, Holott, habár néha réműlést hoz is ránk, De sokszor angyali orcával jön hozzánk; Egy nimfa, ki Kozma zengő trombitával, Repűlő szárnyakkal és felfútt pofával Festett rozsólisos szalmás üvegére, Egy Fama-Volatot tévén címerére;67 Egy nimfa, ki Virgil paraszt idejébe Maga hordta a hírt a világ fülébe, De most nála bérért szolgálnak, mint úrnál, A Novella, Zeitung, Gazetta és Journál.68 Egy nimfa - de ki ne esmérné miss Fámát? - Újabb zendűlésbe hozott minden dámát, Mivel elhírlelé a bálban egyszerre, (Hihető, hogy Éris vette őtet erre) Elhírlelé, mondom, hogy hallván mindenek Carnevál ittlétét, rá felzendűltenek, Hogy nincs ollyan ember, ki rá nem neheztel, Mivel illyen kurta fársánggal ereszt el, Amellyben így felsűlt mindennek a kényje, Kinek a szíve fáj, kinek az erszényje. Ihon a tislér céh hijába fárada, Mivel a sok bőlcső mind nyakán marada; Alig van kenyere s fűtője szegénynek, Pedig hetibért is fizet a legénynek. Sok szegény varrónék jó bízodalomra Megvarrtak húsz-harminc főkötőt potomra; Ötöt ha eladtak hat-hét forintjával - S még most is adósok a tintuk árrával. Majd minden kalmárok bankrótokká lettek, Akik sok jegyruhát előre megvettek. Így jár a szűcs, szabó s minden mesterember, Kiket jó haszonnal biztatott december. Kiváltt a cigányok, a szegény cigányok Fájlalják, hogy itthonn vesztek a leányok, Minthogy rá nem szokván kaszára, kapára, Támaszkodnak csupán a más lagzijára. Hát az a sok lezsák eszemiszom pajtás, Kiknek csak a tánc kell és a kancsóhajtás, Kik ha tivornyázó házat nem találnak, Életnek sem tartják: ugyan mit csinálnak? Hol él most sok szegény svalér69 e nagy télben? Aki bablevest is alig kaphat délben; Mert sem uramöcsém nem tarthat most sok bált. Sem asszony-húgomhoz leánykérő nem szállt, Pedig csak olly helyen néha jóllakhatott, S a két lovacska is abrakot kaphatott. Sőt még a papság is haragszik reája, Mivelhogy az idén kevés a stólája.
67. Hogy a literatúrában még a rozsólisos butellára is kell citálni. Vide sic:
Rosolio di aqua d'oro, all'insequa della Fenice in Bologna.
MICHAEL KOZMA. FAMA VOLAT.
- In Bologna: pedig Kozma Mihály, míg élt, budai rozsólisos görög vólt. -
68. A NOVELLA, ZEITUNG, GAZETTA ÉS JOURNÁL mind olasz, francia és német nevei az újságleveleknek.
69. SVALÍR vagy Svalje, franciáúl Chevalier, gavallér. Ritter, nemes vagy nemeskedő.
Európa sok országában május 8-án ünneplik a második világháború befejeződésének emléknapját. Ezen a napon tette le a fegyvert a náci Németország hadserege az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió szövetséges hadereje előtt 1945-ben.
Illyés Gyula
Buda, 1945. május
Jól esik itt a rom között ülnöm mégis, az otthonomban. Nap süt, odaát tál csönög, mert csak a ház fele van romban. De én ezt választom, a félig nyílt falú-tetejű szobát. A kerti hármas sír se rémít, én ástam nektek katonák.
Összedobált székek és képek földre hányt könyvek, bútorok – Le-letörlöm a törmeléket egy hű asztalról, így írok, ládán ülve itt írok és itt olvasok, innen hallgatom a madarak csevetelésit s kislányomét az udvaron.
Elképzelem (s ez a valóság) egy ország rom-csúcsán ülök. De enged már a szomorúság – A keservek, bajok, dühök föl-fölmordulnak tajték-túrva – Ülök a tenger mult felett s énekelni szeretnék újra, mint a madarak s gyerekek!
Mikor május kezdi híves hajnaltájon Édes ébresztőjét halk muzsikaszájon: Lehet-e rossz jóslat, perben dús csodákkal, Egy csokorba kötve friss orgonaággal?
Lészen szerelemnek örök-új divatja, Mind az egész földet templommá avatja, Akárhol is hajol két fej össze csókra, Imádság lészen az, új öröm új jókra.
Csak fészek is nyíljék elég a madárnak, Hová turbékolni szépen hazajárnak, Édes Uramisten, végtelen kegyedben Ne felejtsd: hol leszünk! - új házbérnegyedben!
Köszönöm szépen az elismerést!:) De ha nem bánod, s a látogatók sem, akkor folytatom július végéig. Ugyanis július 31-én lesz 175 éve, hogy Petőfi Sándor elesett (eltűnt) a segesvári csatában.
Juhász Gyula
Május ünnepe
A hatalom kiadta a parancsot: Ne legyen ünnep május elsején! Zászló ne lengjen és ének ne zengjen, Csak robotoljon csöndben a remény!
És jött a május. Ezer orgonának Lila bugája búgott, a napon Minden bokor virágba öltözött föl És a paréj is megnőtt szabadon.
Mint győzedelmi zászló, égbe lendült A jegenye s ezer pacsirtadal Hirdette boldogan és büszkeséggel, Hogy itt a május és a diadal!
A nap bíborban hunyt el, a vizekben Millió élet nászdalt remegett, Míg a világ világ, még soha senki Nem készített ennél szebb ünnepet!
Tens Uram! nem tudom, ki tart illyen pázsit, Nem szeretem benne azt a nagy kurázsit. Ragadós a módi, kivált ha francia, Pedig a magyarnak árt az ő módija. Most ugyan még kinn jár a cselédszobában: De hátha kedvre kap benn is a szálában?" - "Jól van, Gergő! jól van, de a tűz hogy esett?" - "Elmondom, méltassék várni egy keveset. Már semmi csendesség nem vólt a szobában, Állt a patália kintt is a konyhában. Már a legénység is nékidühödt, mordúlt, Egyszóval a kastély fenékkel felfordúlt. Azt mondják, - de arról aláson követem, Nem vóltam ott, reá meg nem esküdhetem - Mondják, gyertyát vagy mit akartak gyújtani, Vagy ami kis tűz vólt, azt is eloltani. Nem tudom, nem láttam; elég az hozzája, Azt mondják, kiégett a Lízi szoknyája. Sikóltott, szoknyáját rázta a dévaj szűz, Egymást érte, szintúgy hullott rólla a tűz. Ráesett egy parázs a Pámpám hátára, Kifutott ordítva, s ráment a szénára. Meggyúladt a széna! - Laci szerencsére Ott feküdt, és álom nem jött a szemére: Látja, hogy mellette a tűz lángot vetett; Valami baja vólt, mindjárt nem kelhetett. Kicsapott már a láng: lármát kiáltottunk: De ő elóltotta, míg vízért futottunk. Megszűnt a tűz, mire mi elértünk oda: Kijött Laci és még - Náni, vagy kicsoda."
E szókra az urak s dámák kacagának. Némellyek Gergővel így is tréfálának: "Bizony, Gergő! a tűz már nagyon láttatott, Mégis, a jó Laci jó, hogy nem alhatott. S ekképpen a tüzet hamar mególthatta; De tudod-e, Gergő! ki distrahálhatta?" E tréfára Gergő így felelt valódi Orcával: "Az ollyast vizsgálni nem módi! Az illy kérdést tartom igen helytelennek, Elég, hogy elaludt a tűz, hál' Istennek! Hát a Tens Urak is és Tens Asszonyságok, Mikor utóléri az álmatlanságok, Nem szereznek társat mindjárt distrahálni? S szabad-é azt osztán másoknak vizsgálni? Az illy kérdést tartom igen helytelennek: Elég, hogy elaludt a tűz: hál'Istennek!" - Mindnyájan kacagtak e feleletére, Hihető, jól reá talált a bibére. Egymást közt sok furcsa tréfára fakadtak: S az öreg szolgának egy pohár bort adtak.
Mikor május kezdi híves hajnaltájon Édes ébresztőjét halk muzsikaszájon: Lehet-e rossz jóslat, perben dús csodákkal, Egy csokorba kötve friss orgonaággal?
Lészen szerelemnek örök-új divatja, Mind az egész földet templommá avatja, Akárhol is hajol két fej össze csókra, Imádság lészen az, új öröm új jókra.
Csak fészek is nyíljék elég a madárnak, Hová turbékolni szépen hazajárnak, Édes Uramisten, végtelen kegyedben Ne felejtsd: hol leszünk! - új házbérnegyedben!
Szervusz Bajkálifóka, jó reggelt, szép napot Neked!:-)
Szabó Lőrinc
Májusi orgonaszag
Az orgona kezdte! Szinte csobbant, mikor a kertben megcsapott: fűszere gázként gyűlt a roppant éj tavába, a völgybe, ahogy nyomta a párás ég: nehéz volt, mint sűrű zene, mint sűrű méz, de mint tündér meglepetés lengett körül, mint álmodott hang vagy holdfényfátylas csillagok.
Mert tündér volt, igazán az: úgy ébredt, mint alvó agyban a túlvilág, vagy halk izzása a testi kéjnek, amit hajnalban szít a vágy. Az kezdte, az orgona! A mai! De félszáz tűnt május hozta vele, jázmin, rózsa s akác özöne ringatta vele, lidérc, kísértet, a rég s a nemrég illatát.
Káprázva álltam a kapum előtt, és ópiumittas szellemek kaszaboltak, mint zene a levegőt és ahogy a fény az üveget: csókolva, belül, selymesen, mint mikor mélyen, a meztelen szív alján zsong a szerelem s lobbanni gyűjtenek új erőt és csendülni a lankadt idegek.
S a rácsnak dőltem, az édes égig tágulva, nyílva, ahogy soha még, és ittam az orgonaízt, a régit, az újat, a zenénél zenébb mérget, emlékek és tavaszok szeszét, és amit a jelen adott, a visszatért nagy pillanatot, mely a betegen ím újra végig- borzongta az élet gyönyörét…
Öt napja, öt éje… Az orgona kezdte, s azóta csupa fölszakadt sajgás vagyok, álom és csupa zsenge sóvárgás, néma indulat, s az hangot követel, éneket, zengőt, emberit, édeset, mintha enélkül – így fenyeget – nyomtalan halnék szét az egekbe, ahogy a májusi orgonaszag.
Mint halk csapatban szürke nyest, A hegyre kúszik már az est, S a bokrok alján meglapul: Itt-ott egy-egy halk fény kigyúl, S a vak bozóton átremeg: Lámpák vagy bús állatszemek? Kék fák közé most jer velem, Hol minden árny és rejtelem, És minden mély törzs mély csoda, Nézd! gesztenyefa-pagoda! Lombja mélyén egész sereg Zeg-zug, mint száz szentély-üreg, S bent apró virágoszlopok Halvány ivor-szine lobog. Üljünk le itt e szent helyen, Öledbe hadd tegyem fejem; Agyamban alszik gond, szitok, Most áhitatot áhitok, Szárnyat, röpítőt és puhát, Levetni a bús test-csuhát, Nehéz szivem elejteni, A fájó Én-t felejteni. Így-így! tedd főmre most szelíd, Halk Veronika-kezeid, Ne bánd, hogy szól már a kuvik, S hogy már a hold is elbuvik, Csak ringass, lágyan, csöndesen, Míg jő majd halkan, könnyesen Az ébredés, mint bús, csodás, Furcsa, ámult feltámadás...
Zárjátok be már azt a koporsót, És vigyétek ki a temetőbe! Hisz elég rég nézem már, hogy bennem Megmaradjon mindörökre képe, Vagy, hogy szívem, lelkem összetépje!
