antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Más oldalra Chlóris, kinek termetében Minden kellemesség vólt csak a szemében, (Szikrázó nyilat szórt arra, aki nézte, Alélt pillantása halkal megígézte; De mikor csillogó rezgése szétreppent, A nehéz-nyavalya édesen tört mindent). Chlóris az ifjakat sebess pillantással Sűrűn lövöldözvén, hullatta rakással; Kivált rátalálván a deli Vincére, Ezer tűzkacsintást szórt rá szegénykére. A triplázott villám elfogá a szemét, Megelektrizálta mindenik tetemét. Lángolt az orcája, dobogó szíve vert, Élt még, de nem tudta, s eszméletlen hevert, Chlóris odaugrott, s a maga csókjára Kicsalta lelkét is halvány ajjakára. - Azomban Ámor is a harc közepében Ákhillesként nyargal hadi szekerében, A szépszemű Chlórist, ki elandaloda Holt bajnokja mellett, s nem vígyázott oda, Chlórist elütteti a rúdnak végével, Lerogyik s fekvését festi szűz vérével. Eltapodta őtet az Ámor szekere, Átjárta szép mellyét, szép hasát kereke, Így esett el e két bajnok egy csatában, S mindketten megholtak ők - metáphorában. -
Ámbátor a fejem toalett 56 vólna is, Kurtizán mellyemből coquet nyelv szólna is, Bár próbát romános elmésséggel teszek, S ékesebben szóllok, mint Hof-maitresszek; Mégsem festhetem le teljes valójában Mindazt, ami esett ebben a csatában. Másként is sok itten, ami titok és szent; S még a poéták sem tudhatnak itt mindent.
Elég, hogy a dámák, kik bár hullottak is, Víttak még, és sűrűn hulltak az ifjak is, Tovább is tüzesen folytatván a harcot, A gavallérokon tettek sok kudarcot. Emellett a szegény Fársáng óltalmára, Ki a sok dáma köztt már majd pórúl jára, Másfelől Hímennek s a mátrikulának Védelmére számos ifjak tartatának. Azomban a dámák megmozdíthatatlan Nagy ármádiája mégis mindúnatlan Attakban vólt, sok szép ifjaknak kárára, Vagy a két szárnyáról kicsapott portára. Dorottya mind újabb csatára rendelte Vezérit s a lankadt szíveket tüzelte.
56. TOALET, toilette, teszen franciáúl asztalkát, különösen pedig asszonyi ékesgetésre készűlt kis fiókos asztalt; KURTIZÁN, courtisan, udvari ember, hízelkedő, dámák körűl hívalkodó; COQUETTE, tetszeni kívánó, színes, mézes-mázos beszédű, szerelemhez értő dáma s a többi.
Mikor az első cserebogár végigkeringél a füvek és virágok fölött, mindig azt gondolom: íme a vőfély. Mert cserebogár a természet nagy menyegzőjének a vőfélye. A zöld szín uralkodik már síkon és halmon mindenütt. Egyes fák tetőtől talpig hófehér csipkében. Azok a menyasszonyok. Más fák halavány piros selyemben. Azok a vőlegények. A lábuknál finom puha fűszőnyeg. És éjjelenkint susognak, izengetnek egymásnak, egymás felé terjesztgetik a karjaikat; egymásnak virágot küldenek; a levegőt telelehelik édes sóhajtásokkal. Óh, ha két ilyen virágos fa megindulhatna és azzal az ezer fodros-bodros virágos karjával átölelhetné egymást.
Epedő szerelem sóhajtozása hallatszik erdőn és réteken, patakparton és domboldalon. A virágok egymás felé hajladoznak. A fűszálak egymáshoz simulnak. A pipacsok remegve hajlanak át egymás vállán. A folyókák átfonják a búzavirág derekát százszorosan és a szívalakú kis zöld levelek bizonyára azt rebegik:
- Én szép, kedves kék búzavirágom, én szerelmesem!
És a gyöngyvirágok, a szemérmetes, üde gyöngyvirágok, az erdő virágnépének fehér kis szűzleányai, félénken és alázatosan hajolnak meg a széles, zöld levélpalást alatt: némán várják a vőlegényt, akit mi nem ismerünk.
Valahányszor a gyöngyvirág illatát érzem, mindig valami csodálatos álomféle mámor fog el. Az erdei tündérek meséit ilyen mámorban álmodta meg az emberi fantázia. Tündérek nincsenek, mint ahogy mindenről azt mondjuk, hogy nincsenek, amiket nem látunk, de hát elhinné-e valaki, hogy van ez a csodás finomságú, szűzies, édes illat, ha soha nem érezte? Ha olyanok az angyalok, mint aminőknek a keresztény képzelet festi őket, a lelkük nem lehet más, csak a gyöngyvirág illata. Behunyom a szememet, és boldogan szívom ezt a tiszta, édes, mennyvilági illatot. Elmémből eltűnik a föld képe és minden földi gondolat; új lélek költözik belém, testem sincs többé, a gyöngyvirág lelke más világba lengeti egy pillanatra az én lelkemet, másik világba, amely csupa titok, csupa finomság, csupa boldogság.
Micsoda okos és boldog teremtés a pillangó, hogy a virágok között tölti az életét. Ő maga is virág, csakhogy repülő virág. Amint itt lebeg előttem, hol a napsugárban, hol az árnyékban, hol a virágok vállain, úgy érzem, mintha őt jobban megilletné az emberi név, mint bennünket, nehéz testű, redős homlokú, morzsahordó óriáshangyákat, akik csak eltaposni és letépni tudjuk a virágot, s a tiszta ég helyett a földön jár a tekintetünk. Ő a boldog, a tökéletes, ő meg a szitakötő, aki a vizeknek a tündére!
Mert ha a pillangó repülő virág, a szitakötő meg repülő drágakő. Repülő zafírok, topázok, gránátok, meg türkizek! A Teremtő a pillangót meg a szitakötőt bizonyára nem komponálva teremtette, hanem álmában, mikor a világ teremtésében megfáradtan alvásra dőlt a végtelenség csillagvilágos mélyében.
S vajon melyik ér többet neki is: az ember-e, vagy a pillangó, vagy a szitakötő, vagy a gyöngyvirág?
Szia Parsifal Hendrix, jó reggelt, szép napot, kellemes hétvégét Neked!:-)
Az én falum a Csatiparton (Dunavölgyi Főcsatorna) épült, születésemkor ténylegesen is ott laktam 6 éves koromig, kertünk a csatornáig nyúlt le.Sokat játszottunk ott, de én fürödni nem mertem benne. Gyerekkori barátnőmmel sokat mentünk kacsát-libát keresni, mert sokszor leúsztak a vashídig.
Már a vashíd sincs meg, sőt az "új" állomás sem, mely a hetvenes évek elején épült, s az avatásán még én is ott voltam. :-(
De a kis fahidat legalább felújították:)) Sokat sétáltunk arra, no, már nem gyerekkoromban:))
[Nyisd ki, Isten, kiskapudat]
Nyisd ki, Isten, kiskapudat, Hadd lássam meg szép napodat! Süss föl, nap, fényes nap! Kert alatt a ludaim megfagynak!
A kertek alján zöld pázsit, és, a zöld pázsiton apró sárga libák. Éppen olyan a színük, mint a láncvirágé. Mintha a láncvirág megnőne nagyra és gömbölyűre és egyszercsak elkezdene két piros lábon járni. Még a pihéjük is olyan, csakhogy finomabb.
A libák előtt Tabi Jóska gyerek heverész, meg a kis Vas Rozi. No nagy feladat ez! Királyság! A király Tabi Jóska. A királyné meg Vas Rozi. Koronájuk is van pitypangból. A népség meg: a libák.
Jóska gyerek a tanítás után kihajtotta a libákat. A libák a füvet csipkedik. Az öreg lúd vezeti őket. Nem csekély gond ám lúdnak lenni, ezt meggondolhatja akárki. Lám az öreg lúd minden pillanatban féloldalt fordítja a fejét és fölkacsint az égre. Olyan, mintha valami bölcs mondáson gondolkodna ilyenkor. Pedig nem azon gondolkodik, hanem a héját vizsgálja, hogy nem kóvályog-e a magasban?
A két gyerek meg is bízik benne. Összeülnek a fűben egy cserebogár mellett, amelyik most bújt ki a puha földből. Annak segítenek: fűszálakat raknak eléje, hogy kimászhasson. A kis ostoba mogyorószínű cserebogár bizalommal fogadja a segítséget. Fölkapaszkodik és mászik-mászik a fűszálon fölfelé, aztán meg a Jóska gyerek ujján még feljebb. Egyszercsak szétnyitja gyönge kis barna szárnyait: fölül a két keményet, alul a két finom fátyolszárnyat és - brim-brum - halk búgással tovarepül.
A két gyerek bámulva és tetszéssel néz utána. Jóska legyűri a kalapja szélét, hogy a nap a szemébe ne süssön. Aztán mikor már a cserebogár elkeringélt a messzeségbe, a két gyerek vékony cérnahangon nótába fog:
Zápoj esső, süjü esső, huj a mados edetbü, Bojdogtajan cat én vadot ededü.
A húsvéttól pünkösdig terjedő 50 (Cselekedetek 2,1) nap alatti vasárnapok jelentős része április hónapjára esik, vagy az egyházi szóhasználat szerinti Szent György havára. Ezek a vasárnapok szintén ökumenikus latin elnevezésűek valamennyi keresztyén felekezet irodalmában. Egymás után így következnek egy-egy bibliai vers első szavának a mintájára:
„Quasi–modo–geniti” = „Mint most született csecsemők a tiszta hamisíthatatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon üdvösségre növekedjetek” (1Péter 2, 2); „Misericordias Domini” = „Az Úr kegyelmével telve a föld” (Zsoltárok 33, 5); „Jubilate” = Imádkozzatok, vagy „az imádság vasárnapja” (dies rogationum). Bod Péter szerint ez az „Imádkozzatok” ünnep eredetileg húsvét harmadnapjára esett mint a „könyörgés és böjt” ideje a nyomorúságban, de mert „a húsvét örömmel meg nem állhatott, azért… általtették az áldozó csütörtök előtt való vasárnapra”.
Száll a lepke, dong a dongó, A madárdal nem búsongó, Nem hallatszik bús panasz; Daltól hangos hegy, völgy, halom, Falu végén zúg a malom: Itt van, itt van a tavasz!
Ember, állat jó kedvébe, Fagyos télnek vége, vége, De szép megint a világ! Hol bús avar volt ősz óta, Fölcsendül a madámóta, S nyílik a sok szép virág.
Akármerre járjak, nézzek, Mindenütt szép a természet, Szóval ki nem mondható; Szemnek, szívnek vidítója, Óh, áldott az alkotója, Isten, a Mindenható!
A kék mennybolt mosolygása, A fényes nap ragyogása, Langyos eső, meleg szél; Virágillat, madárének: Hirdetője erejének, Minden őróla beszél!
Gyermek, ha jársz kint a réten, Kezed kulcsold össze szépen, S a mennyboltra feltekints! Ne feledd, hogy Nála nélkül Erdő, mező meg nem szépül - Sem ég, sem föld, semmi sincs!
A kertemben két fa áll dús virágruhában: az őszibarackfám halvány rózsaszínben, a kajszibarackfám meg pompás fehérben, mint valami hercegi menyasszony.
A többi fa is mind rügyezik, bimbódzik. A földből erő és élet hajt fölfelé. Gyönge kis sápadtzöld levelek bújnak ki a rög alól és szétterjesztik a napon remegő vállukat. Élni és lélegzeni óhajt minden. Mert a fa is lélegzik és érzés van benne. A virágzó szép barackfáim is lélegzenek, éreznek, sóhajtanak, remegnek; mintha tudnák, hogy a pompájuk szép és hogy a nap őket nézi.
Mily kedves a napfény!
Mily gyönyörű az élet!
A virágokat méhek döngicsélik körül. Ringatódznak a levegőben virág alatt, virág felett. Bele-beleszállnak a virág mélyébe. Egy-két pillanatra elnémulva fürödnek a finom, sárga virágporban, aztán édes zengéssel emelkednek újra ki, szállanak új bokrétára.
Ezek Varga Ádámnak a méhei.
Varga Ádám tudós és jeles ember, mert csizmadia. A méheket is ő fogta, és megbabonázta úgy, hogy tőle már máshoz nem mennek. Március első szerdáján föltette a nagy kerek okuláréját, és kiment a méhesbe. Valami vörösposztót terített a kas elé. S kinyitotta a kis kasajtót.
- Atya, Fiú, Szentlélek nevében induljatok, rakodjatok, minden mézet behordjatok!
És a kis méhek Varga Ádámnak a szavára elő is bújtak a lyukon. Megdörzsölték álmos kis szemüket. Tántorogtak. Jóízűen nyújtózkodtak. Aztán zim-zum, fölrepültek a vörös posztóról, körülmuzsikálták egynehányszor a kast és megindultak egyenkint, hármankint, tizenkint, szét a virágos világba, az ezüstös fűzbárkák közé, patakpartra, rétországba, erdők végtelenségébe. Valahányszor hazatértek, mindig megújságolták az őröknek meg a királynénak, hogy az ibolya késik az idén, de a kökény meg a fűz több mézport ád, mint máskor. És bizonyára megújságolták az én barackfáimat is.
Szeretem a méhek muzsikáját. Óh a kis együgyű munkások milyen jó kedvvel és mennyi buzgalommal szedik a mézet!
Kinek szedik?
Maguknak.
Ki eszi meg?
Varga Ádám csizmadia meg a teremtés többi koronája.
Mennyi igyekvés van ezekben a kis szárnyas bogarakban! Mennyi gond az nekik, hogy merre, hol keressék a frissen nyílt virágot? Milyen sietéssel ereszkednek egy-egy most nyílott, mézzel telt virágcsoportra, és cipelik haza mély, lassú repüléssel az édes kis terhüket, egy-egy századrésznyi picinyét egy csepp méznek. Talán az egész napi munkája sem több egynek-egynek egy csöppenet méznél, s napszállat után a kasnak minden népe elfáradtan hajlik pihenő alvásra.
De szeretem a munkájukat nézni és a muzsikájukat hallgatni! Ahogy körüllengik az én virágzó fáimat, azt gondolom, templomban vagyok: a két fa két menyasszony, s a méhek Istennek apró muzsikusai. Fölülről lemosolyog a nap nyájas világa, és a méla csöndben ezernyi fűszál hallgatja velem a méheknek hullámzó méla szent zenéjét.
Ekkor még én is zongoráztam..:)) S minő véletlen, ő is Márta..:))
Várnai Zseni
Csodák csodája
Tavasszal mindig arra gondolok, hogy a fűszálak milyen boldogok: újjászületnek, és a bogarak, azok is mindig újra zsonganak, a madárdal is mindig ugyanaz, újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más, minden tavasz csodás megújhodás, a fajta él, s örökre megmarad, a föld őrzi az életmagvakat, s a nap kikelti, minden újra él: fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok, innám a fényt, ameddig rámragyog, a nap felé fordítnám arcomat, s feledném minden búmat, harcomat, élném időmet, amíg élhetem, hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él, hol volt, hol nem volt, elvitte a szél, s a holnapom? Azt meg kell érni még, csillag mécsem ki tudja meddig ég?! de most, de most e tündöklő sugár még rámragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem, hogy éreztessem, ahogy érezem ez illatot, e fényt, e nagy zenét, e tavaszi varázslat ihletét, mely mindig új és mindig ugyanaz: csodák csodája: létezés… tavasz!
Lehullott rólad minden kis levél, Minden szirom, virág; – Sírás nélkül nem nézhettem reád… Olyan szomorú volt a búcsúzás!
És íme most, hogy itt a kikelet, Illatos rüggyel telve ágaid Bimbód is új fakad, Felveszed újra dísz-palástodat És úgy igézed vágyó szívemet.
Oh, köszönöm neked!
Jöhet ezután százszor is az ősz, Az én szememnek nem hull már a könnye: Tavaszi rózsa, megtanultam tőled, Hogy nem búcsúzunk senkitől És semmitől és sohasem örökre!
Laci te, hallod-e? Jer ide, jer, ha mondom, rontom-bontom, ülj meg itten az ölemben, De ne moccanj, mert különben meg talállak csípni, igy ni! Ugye fáj? Hát ne kiabálj. Szájadat betedd, s nyisd ki füledet, nyisd ki ezt a kis kaput; majd meglátod, hogy mi fut rajta át fejedbe… Egy kis tarka lepke. Tarka lepke, kis mese, szállj be Laci fejibe. Volt egy ember, nagybajúszos. Mit csinált? Elment a kúthoz. De nem volt víz a vederbe’, kapta magát, telemerte. És vajon minek merítette meg azt a vedret? Tán a kertet kéne meglocsolnia? Vagy ihatnék?… Nem biz a. Telt vederrel a kezében, a mezőre ballag szépen, ott megállt és körülnézett; ejnye vajon mit szemlélhet? Tán a fényes délibábot? Hisz olyat már sokat látott Vagy a szomszéd falu tornyát? Hisz azon meg nem sokat lát… Vagy tán azt az embert, Ki amott a kendert áztatóba hordja? Arra sincsen gondja Mire van hát? Ebugattát! Már csak megmondom, mi végett nézi át a mezőséget, a vizet mért hozta ki? Ürgét akar önteni. Ninini: ott az ürge, hű, mi fürge, mint szalad! Pillanat, s odabenn van, benn a lyukban. A mi emberünk se’ rest, odanyargal egyenest, a lyuk mellé, s beleönté a veder vizet; torkig tele lett. A szegény kis ürge egy darabig türte, hanem aztán csak kimászott. Még az inge is átázott. A lyuk száján nyakon csipték, nyakon csipték, hazavitték. S mostan… Itt van… Karjaimban, mert e fürge pajkos ürge te vagy, Laci, te bizony!
