antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Kemény talpamra tapadt idő, mivel márványkőre lépek - és sárba. Ha nem markolsz meg, ki dönti el, hogy hány percig maradok árva? Tövis nő rajtam - ilyen a türelem. Huszonhárom évnek vagy ára s itt cseng körbe kivájt fülemen, hogy nemsokára, nemsokára.
Én megutállak, ha hamisat szólsz el, a csöndért cserébe add ide szavad és elhiszlek, mert nincs más módszer, hogy általam hagyd jóvá magad. Fehéren s némán lebegsz e tudatban, mint erdőben a zsibbadt pára, mit eddig neked sohasem mutattam, majd nemsokára, nemsokára.
Kinyílsz szobámban, mint szélben a könyvek s mesélni vagy képes, hogy holnap sem szabad semmit megköszönjek, ha érett vágyakat szakítok rólad. Melletted fogok sétálni az utcán és lemaradok - fordulj értem hátra. Szelíd leszek, ha te vigyázni tudsz rám már nemsokára, nemsokára
a látás útjának szíve az élesség, a tapintás útjának szíve a közelség, a hallgatás útjának szíve az elmélyedés, a beszéd útjának szíve a megnevezés, az érzés útjának szíve a melegség, a gondolkodás útjának szíve a megértés, a cselekvés útjának szíve a felismerés, a választás útjának szíve a lehetőség, az emlékezés útjának szíve a vágyódás, a változás útjának szíve a részvétel, a remény útjának szíve a várakozás, az álom útjának szíve a teljesség, a búcsú útjának szíve a készenlét, az elmúlás útjának szíve a megadás.
Héj te, ravasz Ámor! miket fel nem találsz? Egyfelől nem győzvén, másutt is praktikálsz! Van-e olly rejteke az asszonyi nemnek, Amellyben nem nyílnék rés a szerelemnek? Dorottya, kit a láng ama baldakintól Nem érhetett vala, ment maradt e kíntól. Azért kevés népét ismét serkengette, Az elszéledteket újabb rendbe szedte. Fellobban villogóbb tűzzel a harc langja, Verdesi a padlást a csatázók hangja, Szék, asztal zörömböl, a dob, trombita zeng, Csizmától, cipőtől a pádimentom reng. - Legelőbb is Rózsi, a legszebb amazon, Ecsével szembeállt, s erőt is vett azon: Már szinte életét el is fogyasztotta, Kiált Ecse: Pardon! s a kardját nyújtotta. De Johanna, kinek rózsákba mártatott Orcája született hajnalszínt mutatott, Johanna ujonnan Ecsét megtámadta: De orcáját Ecse addig cirolgatta, Míg mind elenyészett a Johanna vére, S hajnalszíne maradt az Ecse kezére. Iromba lett a szép cerussza s míniom,55 Ollyan lett a rózsa, mint a sásliliom. - Így halnak el gyakran egy orcafogásra Sokan, kik rászoktak a képmázolásra, Azok, akik nappal angyali bálványok, Éjtszaka lüdércek s merő boszorkányok.
A vírgonc Belinda szokott tréfájával Bordács úrhoz szalad vigyorgó orcával, "Mossziő! az Úr is csak kan-életet él: Mire nézte most is a fársángot? s nem fél, Hogy hadifoglyommá teszem, megköttetem S győző-hintóm előtt kevélyen vitetem?" Ekkor olly bájoló szemekkel tekintett Az úrra, mind Vénus, mikor Márssal csínt tett, Az úr mosolyogván a nagy bajúsz alól, "Eredj, te kis pajzán! - a lyánkának így szóll, - Tudod, már sok ízben ellenem pártoltál, Faludat prédáltam, ismét meghódoltál. Kardom most sem tompa, ha tompa, megfenem: Hogy mersz, pajkos madár, felkelni ellenem?" Így szóllott, és magát a nimfa megadta, Tudván, édes iga nyögni őalatta.
55. CERUSSA, tesz fejér festéket, fejér kendőzőtt; miniom pedig egy neme a piros festéknek. A jóféle orcafestő piros színnek a neve carmin.
Tudjuk, hogy játék kell a gyermekeknek; Midőn a népek gyermekek valának, Magoknak cifra ragyogó játékszert, Bibor karszéket, s koronát csináltak, S rányomták ezt egy fajankó fejére, S felülteték e fajankót a székre.
S itt a királyság, ezek a királyok, S ők, ahol ülnek, ahol fejök szédül, Azt gondolják a kábító magasban, Hogy uralkodnak isten kegyelmébül. Csalatkozásban éltek, jó királyok, Nem uraink, csak bábjaink valátok.
De nagykorú lett a világ, s a férfi Nem gondol többé gyermekjátékával. Le hát a biborszékekről, királyok, És fejetekről le a koronával! Ha nem teszitek azt le fejetekrül, Leütjük, s majd a fej is vele gördül.
Így lesz s nem máskép. A bárd, mely Lajosnak Párizs piacán lecsapott nyakára, Első villáma volt a zivatarnak, Mely rátok készül, s kitör nemsokára; Igen, maholnap meglesz érkezése, Nem én vagyok már első mennydörgése!
Egy rengeteg lesz a föld kereksége, S e rengetegben vadak a királyok, Kergetjük őket, és fegyvereinket Szilaj gyönyörrel sütögetjük rájok, S vérökkel fogjuk ezt az égre írni, Hogy nem gyermek már a világ, de férfi!
Április első napján egyszerre tíz gyerekem maradt el az iskolából. Elmaradt a kis Tabi Jóska is. A Jóska egy pisze orrú, tüskés hajú, kedves kis vidám kölyök. Azért sajnálom, mert csak most kezdte megérteni, hogy a betűk mire valók a világon. Ha még három napig bejár, a jövő ősszel már olvasni fog, ha pedig most lemarad, úgy elfelejti a betűket, mintha sohase látott volna egyet se.
A többi kilenc gyerekért elküldtem, Tabi Jóskáért meg elmentem magam.
- Jó napot, Tabiné - mondom az udvarra belépve -, már csak eljöttem magam, hogy megnézzem micsoda baj esett maguknál?
Tabiné éppen a vásznait rakta elő, hogy kiterítse a napra. Látszott az arcán meg a szemén, hogy meglepte a látogatásom. Fekete szemű asszony, de jámbor és félénk, mint akinek kék a szeme.
- Nincs nálunk semmi baj - feleli fölkelve a vászon mellől -, tessék besétálni.
- Már hogyne volna baj - mondom az udvaron maradva -, a Jóska gyerek bizonyosan beteg, ne is tagadja.
- Dehogy beteg - mondja az asszony mosolyogva -, olyan az, mint a fürj.
- No, csak ne tagadja, lelkem, beteg az, ha nem eresztették ma az iskolába. Maga okos asszony, Tabiné, maga tudja, hogy jobb kincset nem hagyhat a fiának, mint a sok szép tudást, meg az emberséget, amit az iskolában tanul. Hát csak hadd lássam azt a gyereket, mi a baja?
Tabiné erre még pirosabbá válik. A kezét dörzsöli, a fejét szégyenlősen oldalt hajlítja:
- Hát bizony, lelkem tanító uram, elküldtem ma Jóskát liba-legeltetni.
S mentegetődzve tette hozzá:
- Nincs több gyermekem, tanító úr, aztán a libáimnak most már legelő kell.
- Hát tudom én azt, szegény Tabiné, hogy ahány liba, kétszerannyi forint ősszel, és hogy maguknak kell az adóra, de látja, lelkem, most már csak egy hét, aztán meglesz a vizsgálat. A Jóska gyerek esze meg éppen most indult kinyílásnak, mint ahogy a rózsa kinyílik, angyalom; aztán ha most kifogja az iskolából, visszahúzódik a gyerek esze, mint a csigabiga, lelkem, aztán elő se jön megint egy esztendeig. Szívesen látom, galambom, a vizsgálaton.
Délután már megint ott ült a kis pisze, elevenszemű gyerek is az iskolában. A haja úgy állott, mint egy csomó zsindelyszeg, és meg volt mosdatva, mint valami királyfi. Az arcáról komoly büszkeség sugárzott. Hogyisne: maga a tanító kívánta őt vissza a libalegelőről.
Április, ó, Április, Minden csínyre friss! Faun-bokáju, vad suhanc, Újra itt suhansz! Vásott cigánykereked Porozza a tereket, Repül a szemét, Levegőbe parazsat Hintegetsz és darazsat, Illatot s zenét!
Némely ingó és rügyes Ág végére már Küldöd: kússzék az ügyes - Katicabogár, Mint árbócra egy piros, Pettyes zubbonyú, Fürge lábú és csinos Kis matrózfiú! Kémleli a láthatárt: Mennyi fény! Mi az? S zümmög zengő, napba tárt Szárnyakkal: tavasz!
Szunnyad még a tél-mező, Fáradt, vén paraszt, Fűszakálla csendbe nő, Megcibálod azt, Majd meg méznél illatosb Szellőfésüvel Fésülöd, s szólsz: hé, de most, Lomha szolga, fel! Szundikálás volt elég, Vár az új robot, Mit álmodtál, vén cseléd, Krumplit vagy zabot?
S reszket s kacag a liget, Cserje meg bozót, Gyenge bőrü testüket Úgy csiklándozod; Minden erdő egy bolond Hejehuja-hely, Nincsen még seholse lomb, Csak virágkehely: Izzad még a levelek Vajudó rügye, S a szirom már lepereg: Csókos szél vigye...
S átsuhansz a városon, Bérházak felett, Felragyog sugároson Sok vak emelet: Reszkető, bibor varázs, Vén kémény fala, Lányszemszínű kék parázs A szelíd pala. Mély, sötét udvar felett Négyszögű egen Táncos lábad emeled, Mint halk szőnyegen.
S padlásablakot, kitört Sarkon fordulót, Villogtatsz, mint zsebtükört Pajkos nebulók: Zsupsz! a földre hull a fény! S ím a szenny alól Nyűtt hang sír, tán a szegény Por maga dalol? Vak lap-árus: eleven Bús utca-szemét Sütkérez a melegen, S nyitja holt szemét...
Április, ó, Április! Míg tánccal suhansz, Látogass meg engem is, Víg örök suhanc, Hisz egy régi kikelet Furcsa reggelén Együtt érkeztem veled Földi útra én: Szólt arany szimfónia Napfény-húrokon, S bölcsőmnél te, fény fia, Álltál, víg rokon!
Április-testvérem, ó! Hol van az a kor? Ifjuságom hervadó Kankalin-csokor, Elpártoltam tőled én, Nem veszed zokon? Hej, beteg s fanyar legény A régi rokon: Ha a tavaszt élvezi, Nézvén langy egét, Bánatát is felveszi, Mint szemüvegét...
Április, ó, Április! Símogass, vezess! Hadd legyek ma újra kis Jó öcséd, kezes, Hadd feküdjem tarka fák Alján inni fényt, Míg arcomba szöcske vág, Zöld parittyaként, Míg szememre patyolat Szirom lengve jön, S kis selyem-sátra alatt Megbúvik a könny...
Ó, tán akkor, míg a méz Színű nap lehull, Bordám közül a nehéz Szív is elgurul, Imbolyog még, menni fél, Majd gyáván, sután, Bíbor labda, útra kél Tűnő nap után: Táncol, ugrik, fellebeg, Enyhén száll tova, Felfogják a fellegek, S nem fáj már soha...
Jó reggelt, szép vasárnapot kívánok Mindenkinek!:-)
Szabó Lőrinc
Hajnali burleszk
Fürödtél már a langyos levegőben, zöld ég alatt, zöld füvön hemperegve? Hát most fürödsz. Nézd, egész elveszünk a virágok közt, ahogy hemperegve ölelkezünk a langyos levegőben!
Szép vagy! szép, te! Olyan szép, mint a hajnal! Íz vagy, méz vagy, pipacs és szarkaláb. Éhes vagyok. Mondd, csacsikám, mi lenne, ha megőrülne ez a sok virág s hozzánk bújna csókolózni a hajnal?
A hajnal!… Óh, nem láttam soha szebbet az égre vágtató arany lovaknál! Tudsz görögűl? Vigyázz, berúgsz a fénytől, s ha most egy percig nem leszel magadnál, elvesztjük a legjobbat, édesebbet!
Igy ni. Ez már más. Rózsaujju szépség! Nyujtsuk a percet soká, így, nagyon. Te vagy az őrült virág… Nem, a Hajnal, az vagy… Légy büszke: jőjj, hadd csókolom klasszikus keble örök szőkeségét!…
Ez esetre a harc nagyobb tüzet kapott. Felzendűlt mind a két népség s összecsapott. Csatáztak a mérész dámák az ifjakkal Szerelem mérgébe mártott szemnyilakkal, De a kézszorítás és sóhajtás heve Sok szépek szívében nagy pusztítást teve. Sok gavallér pénzt is adott a spionnak S kitudta bibéjét a szép kisasszonnak: Mellyért az amazon hullott is a harcon, Koccant a csákány is a keblen és arcon.
Már a gavallérság jóval is innen járt, Hogy Dorottya arra veté az okulárt. A legszebb szárny vesztét a baldakinjából Meglátja s a közép-sereg derekából Négy erős csoportot kikűld sietséggel, Hogy a győzött félnek légyen segítséggel. Kik is kiszegezett pagnéttal kiálltak, S tűjökkel eleven sorompót53 csináltak. Azonnal Boriska, ezek komendántja, A gavallérokat olly mérgesen bántja, Hogy perlő nyelvének s éles szablyájának Ellene ők tovább már nem állhatának. - Egy főkötő-spádé vala a markába, Amellyel úgy szúra Lajcsi nadrágába, Hogy amint sok tréfás társaságban hallik, Még most is meglátszik puliderjén a lik.
Ezalatt a harcnak legjobb divatjában Ámor, ki sohasem nyughatik magában, Elméjét egy hadi fortélyon hánytatta; A kis szerelmeket mind öszvehívatta, Kénkövet, kanócot ásóval, kapával S a hamar-szerelem friss puskaporával Adott a kezekbe, hogy azzal menjenek A házba, megmondván, mitévők légyenek. Megértvén Ámornak e parancsolatját Az apró minőrök,54 a szála padlatját Mindjárt mesterséges mína alá vették, A dámák ruhája alját felvetették. Ah! e sebes tűzláng hányat felpörköle, Hányat ejtett sebbe, hányat meg is öle! Sokan, igen sokan, mintegy fél-halottak, A főldre s az urak ölébe hullottak. A rúgó salétrom minden észt és csontot Saját forgójából kihányt, széjjelrontott, S a láthatatlan láng gyújtván a velőket, Édes csiklandással emésztette őket.
53. Spanyol SOROMPÓnak nevezik a hadi mesterségben azokat a hegyes, vasazott karókból készített és forgatható palánkokat, mellyeket a gyalogság elibe szoktak hányni, hogy a lovas nép el ne gázolhassa azt. Németül spanische Reiter.
54. MINŐRÖK a tábornál azok, kik minát ásnak, vagyis akik a puskaport földlyukakba rejtvén, azzal az ellenséget vagy annak valamelly épűletjét felvettetik.
A rét a patak mentén tele van már sárga, fényes levelű virággal. A gólyavirág az. Mikor a gólyavirág megjelenik, már akkor várjuk a gólyát. Az igazi tavaszt a gólya hozza meg. Tavaly már József napkor virított a gólyavirág, és néhány nap múlva rá megérkezett a gólya. Az idén csak gyümölcsoltókor láttam az első gólyavirágot a Tuli gyerek kalapján. De késett is a gólya.
- Valami bajba kerülhetett - vélekedett Fodor András.
Mert csak egy gólyapár lakik nálunk, és az a Fodor Andrásék házán lakik. Gólyameggondolás szerint Fodor András a legbecsületesebb ember a faluban, és a vadász a leggonoszabb. Ha Fodorék járnak a réten, a gólya nem is repül föl a vízből, csak éppen, hogy rájok tekint, de ha a vadász megy arra, bármilyen messze is jár az őtőle, ijedten kanyarodik föl a magasba. Az nem is jó ember: villámlani tud meg mennydörögni.
Hát egy napon hallom ám a veres Gál gyerek hangját, amint kiabálja az ablakom alatt:
- A gólya! A gólya!
Hát csakugyan itt a gólya. A nyakát meg a lábát hosszan elnyújtva, lassan és méltósággal kereng a magasban. Egyre alább-alább ereszkedik, és leszáll egyenesen a Fodorék házára. Megáll ott a fészke szélén, és elégedetten, vidáman kelepel.
A szomszédok összefutnak. A szép Szabó Magda is kiáll a konyhaajtóba. A tenyerét a szeméhez tartja: nézi mosolyogva a gólyát. A gólya lengő ugrásokkal jár ide-oda a fészke körül.
- Hát a feleséged hol marad, hej! - kiáltja fel hozzá a bakter.
- Az később jön - magyarázza Fodor András -, később jön az asszonyokkal.
És míg a gólya a fészkének örülve ugrál a háztetőn, a gyerekek lenn az udvaron féllábon táncolva éneklik:
Gólya, gólya, gilice! Mitől véres a lábad? Török gyerek megvágta, Magyar gyerek gyógyítja.
A napfény szelíden árad alá a felhők közül. A faluban mintha ünnep volna. Még az öreg nagyszakállú, vak koldusunk is megáll a kocsiút közepén. Nyugodt és méltóságos arcával a gólya felé fordul, és a kezét a füléhez emeli, hogy jobban hallja a kelepelést.
Mikor a nagy corpus a szálába kijött, Már az avantgárda Carneválra ütött, A pajzán freycorság őtet megtámadta, Ki kezét, ki haját s köntösét rángatta. Lármás csivogással mind rá kezdtek esni, Maga vólt s oltalmat nem tudott keresni. Így jár az a szegény bagolyfi is éppen, Ki elhagyja enyhős odvát délközépen. Mihelytt a madarak látják, körűlveszik, Akármerre fordúl, meg nem menekeszik; Míg a kányák űzik, a csókák csácsognak, Cseveg a sok veréb, a varjak kárognak. Csúfolja, csipkedi, rángatja mindnyája, Tele a tollával mindeniknek szája.
Már a nagy sereg is a csatapiarcot Magának foglalván, elkezdte a harcot. A bal szárnyon álló könnyű nép sok szűzzel A mátrikulára ütött kemény tűzzel. Hímen felkiáltott: "Urak! ne hagyjátok! Most a mátrikulát mindjárt nem látjátok." Ezt a gavallérok hallván, odamennek, Hogy segítségére legyenek Hímennek. De már akkor körbe fogta a lyánycsoport, Verték a széjjelhányt székek között a port. Szörnyű a zaj s lárma. Ezek megragadják Híment és a könyvet, amazok nem hagyják: Most ezek hányják el a széktől azokat; Majd azok nyomják el onnan a lyányokat. Fillisnek már a könyv éppen kezében volt: Kiáltott a sereg, a győzőnek tapsolt: De alig csípte meg Károly egy keveset, Elejté a könyvet, s a' lábára esett. Odaugrott Károly, a prédát már hozta: De Rozinka őtet agyoncsiklandozta.
Másfelől az ifjak, e szép harc neszére, Indúlni akartak Hímen védelmére: De a könnyű sereg jobb szárnyával Márta Kirukkolt, s előlök az útat elzárta. Keresztűl próbálnak az ifjak rontani: De ennyi szép ellen ki tudna állani? Egyedűl maga vólt olly gavallér Albert, Hogy annyi amazon ellen indúlni mert. Thrézi ellentállott: de egy pillantása A szép szűz szívében halálsebet ása. Visszapillantott rá haldokló kedvese, S a sebhedt bajnok is a főldre leese.
Ma délután a babiloni rabságról magyaráztam az iskolámban. Nem tudom, mi szükség van arra, hogy Baloghék, Szabóék, Pöhölyék, Gálék meg egyéb örökösen falusi emberek ismerjék a régi zsidóknak hányódásait. A nagyméltóságú miniszter úr akarja ezt, meg a nagyságos tanfelügyelő úr, meg a tisztelendő esperes úr. Jobban szerettem volna a rodostói rabságról vagy március tizenötödikéről beszélni, mert éppen évforduló nap van; de azt nem akarja a nagyméltóságú miniszter úr, sem a nagyságos tanfelügyelő úr, sem a főtisztelendő esperes úr.
Így hát a babiloni rabságról beszéltem. A gyermekek keresztbefont karral ültek. A padokról lelógott a sok kis mezítelen láb. A szemek nyitva és egynémelyik buzgó hallgatónak a szája is.
Egyszer csak beereszkedik az ablakon a napnak egy széles, fényes sugara, mint egy kifeszített sárga selyemszőnyeg. A gyermekek arca felderül. Mind arra fordítja a fejét. Kibámulnak a kéklő, fényes levegőbe.
Az egyik Gál gyerek megrezzen:
- Fecske!
Csakugyan egy fecske röpdös az ablak előtt, aztán egy második.
Az én fecskéim.
- Pihenjünk - mondottam a gyerekeknek.
(Ez más szóval annyit tesz: mozoghattok, beszélgethettek.)
S kinyitottam az ablakot.
A fecskék ide-oda kerengve kiáltozták:
- Csivis! csivis!
Ami fecskenyelven bizonyosan annyit jelent, hogy:
- Jónapot kívánok!
A sok gyerek keresztbe tette mellén a kezét és a fecskék felé hajlongva énekelték:
Ragyogó rügyre ült le most a nap s nevetve szamárfület mutogat. Madárfi erre eltátja csőrét, hunyorg feléje a nevető rét s a bárány is csodálkozik. Csoda, hogy nem billen ki száján fogsora.
*
Ragyogó rügyön álldogál a nap, indulni kész, arany fején kalap. Fiatal felhő bontja fönt övét s langyos kis esőt csorgat szerteszét, a rügy kibomlik tőle és a nap pörögve hull le és továbbszalad.
Mikor a táborban mindent elrendele: Űlt egy baldakinra, kit nyólc szűz emele, S onnan igazgatta a népet, a helyet, És, mintegy feldmarsal, perspectiva helyett, Hogy ráügyelhessen a nagy ármádára, Egy vén pápaszemet feltett az orrára. Külön-külön minden vezért és hadnagyot Serkentgetvén, nékik mindent jól meghagyott. - "Most már eljött a perc, így szólla nyájához: Hív barátináim! kezdjünk a munkához. Csak bátran! velünk lesz a bosszú s szerelem. Menjünk! már zsebemben van a győzedelem." -
E szókra Tesztilis felveszi kezébe A sereg zászlóját, mellynek a végébe Lengő pántlikákkal körűl koszorúzva Tintukkal bodrozott főkötő vólt húzva. Az apróbb zászlók is lobognak szép sorral, Kiken Vénus látszott, bőlcsővel s Ámorral. - Megindúlt a sereg; a selymek suhognak, A pádimentomon a cipők topognak: Szikráznak a tüzek a dámaszemekben, Keblekben kurázs van, fegyver a kezekben: Harnádel,51 strikknádel, ördögpokol-nádel, Melynek külömb nemét ma sem számlálnád el, Almaevő kis kés, etuis-bicskia, Szemnyilak, csókcsákány, mosolygás-fringia.52
A Dorottya gőgös baldakinja megett Fő hadi-muzsika gyújtá a sereget. Lizette, a szépen hárfázó Lizette A lyányok fársángi marsát elkezdette: Melette a nótán tíz hárfa hangozott, Húsz tambura s doromb akkompanyírozott. Mások, vagy letörvén a butellák alját, Azzal trombitálták a Lizette dalját, Vagy holmi nagy smukkos katulyát tartának S két frizőr-fűsűvel azon dobolának. Az egész ármáda danolta a marsot, S úgy tették hangjánál a truppok a marsot. Éris pedig, szíve teljes örömében. Felemelvén magát pudlis szekerében, Titkos kacajok közt lebegett felettek, S denevér-nimfái körűltte repkedtek.
51. HARNÁDEL s a többi. - Nadel német szó, magyarúl tűt tészen. Egyszer egy német technologicus könyvben a tűnek huszonkét nemét olvastam meg; pedig sem a hájvarró, sem a bornyomózsák varró, sem még inkább a bocskorfűző tű nem vala meg benne.
52. FRINGIA. - Ezt a szót a kardvasakra szokták felütni, annak jóságának jeléűl és bizonyságáúl.
- Hogy vagy, tyúkanyó? Lesznek-e a tavaszon csirkéid?
- Még nem tudom. Tavaly szerencsétlen voltam: egyet a héja vitt el, hármat a macska; egyet elvesztettem; kettő a vízbe fulladt. Sok szomorúság ez az anyának!
- Sok.
- Sok.
- Hátha az idén megoltalmaz a jó Isten?
- Lehet. Meggondolom. Hopp: egy giliszta...
Egyszer csak a tyúk betotyog a konyhába, és elkezd tyúknyelven jelentkezni, könyörögni, követelni:
- Vaty-vaty, adjátok elő a tojásaimat! Ki akarom költeni!
S beleül a kosárba, amelyikbe tojni szokott, és várja a tojásokat. Persze azokat régen elsikkasztotta a teremtésnek szoknyában járó koronája, bajos lenne velük beszámolni.
Tyúkanyó jogos követelésére az a felelet, hogy kiröpítik az udvarra.
- Tessék folytatni a hivatalos működést!
Azonban mire kettőt fordulnak, tyúkanyó az anyai állhatatosság panaszos sírásával tib-láb ismét a fészkén és hacsak meg nem pálinkáztatják, nem enged. Napokig zsémbeskedik, erőszakoskodik, zaklatolódik; a taréja megsápad a búslakodástól. Végre aztán ha megkönyörülnek rajta és tesznek alája 18-20 tojást, akkor boldogan elhelyezkedik, és hozzáfog a költéshez.
Milyen büszke aztán, mikor először sétálhat ki a csirkéivel a napsugártól meleg udvarra. Amerre megy, szinte gurulnak utána a kis sárga, eleven gömbök. Tyúkmama szerető gondossággal szólogat nekik: kott-kotty - ami bizonnyal azt teszi:
- Erre, erre!
A csibék pedig éretlen, vékony hangon felelgetnek: csip-csip - ami pedig bizonnyal csak afféle értelmetlen gyerekbeszéd.
Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép s féllábon elszalad. Ó április, ó április, a nap se süt, nem bomlanak a folyton nedvesorru kis rügyek se még a füttyös ég alatt.
Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. Zöld ág virított a föld ormain. Munkában élt az ember mint a hangya: Küzdött a kéz, a szellem működött, Lángolt a gondos ész, a szív remélt, S a béke izzadt homlokát törölvén Meghozni készült a legszebb jutalmat, Az emberüdvöt, melyért fáradott. Ünnepre fordúlt a természet, ami Szép és jeles volt benne, megjelent.
Öröm – s reménytől reszketett a lég, Megszülni vágyván a szent szózatot, Mely által a világot mint egy új, egy Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje. Hallottuk a szót. Mélység és magasság Viszhangozák azt. S a nagy egyetem Megszünt forogni egy pillantatig. Mély csend lön, mint szokott a vész előtt. A vész kitört. Vérfagylaló keze Emberfejekkel lapdázott az égre, Emberszivekben dúltak lábai. Lélekzetétől meghervadt az élet, A szellemek világa kialutt, S az elsötétült égnek arcain Vad fénnyel a villámok rajzolák le Az ellenséges istenek haragját. És folyton-folyvást ordított a vész, Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg. Amerre járt, irtóztató nyomában Szétszaggatott népeknek átkai Sohajtanak fel csonthalmok közől; És a nyomor gyámoltalan fejét Elhamvadt várasokra fekteti. Most tél van és csend és hó és halál. A föld megőszült; Nem hajszálanként, mint a boldog ember, Egyszerre őszült az meg, mint az isten, Ki megteremtvén a világot, embert, E félig istent, félig állatot, Elborzadott a zordon mű felett És bánatában ősz lett és öreg.
Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, S az agg föld tán vendéghajat veszen, Virágok bársonyába öltözik. Üvegszemén a fagy fölengedend, S illattal elkendőzött arcain Jókedvet és ifjuságot hazud: Kérdjétek akkor ezt a vén kacért, Hová tevé boldogtalan fiait?
Magyar vagyok. Legszebb ország hazám Az öt világrész nagy terűletén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, Ahány a szépség gazdag kebelén. Van rajta bérc, amely tekintetet vét A Kaszpi-tenger habjain is túl, És rónasága, mintha a föld végét Keresné, olyan messze-messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedűink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arcom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át A multnak tengerén, ahol szemem Egekbe nyúló kősziklákat lát, Nagy tetteidet, bajnok nemzetem. Európa színpadán mi is játszottunk, S mienk nem volt a legkisebb szerep; Ugy rettegé a föld kirántott kardunk, Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsőség halvány kísértete; Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar - Ha vert az óra - odva mélyibe. Hogy hallgatunk! a második szomszédig Alig hogy küldjük életünk neszét, S saját testvérink, kik reánk készítik A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog. De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet!
E szókra az urak mind kacajt ütének, De a lyány-követek felmérgesedének. - S mihelyest az egész követség-csoporttal Rebeka visszatért a kerek réporttal: Seregét Dorottya mindjárt összeszedte, S egy rendes ármáda formájába vette. - - Nyílj meg most, Helikon! nyílj meg; s ti magatok, Szép istenasszonyok, előttem dalljatok.47 Ti elmondhatjátok, jut is eszetekbe, Kik állottak belé a leányseregbe. Kik vóltak vezéri az amazonoknak, S örök egri nevet kik nyertek magoknak. -
Egy erős négyszegű corpust formálának; Akik legaggottabb leányok valának. A sereg derekát ez a népség tette: Kommandóba őket Adelgunda vette. A két szárnyán álltak, mintegy könnyebb truppban A fiatal szűzek felkötött szalupban: E gyönyörű népet, vezérelte elől Magdalena a bal, Márta a jobb felől. Hátúl a vasasok nehezebb osztálya Az özvegyasszonyok seregét formálja. Lassú, de kemény nép: reservaként vagynak; Orsolyát tisztelik vezérlő hadnagynak. Az avantgárdába, melly mindnyája között A legkatonásabb formába őltözött, Azok az eleven freycorok valának, Akik már férj nélkűl szűlni is tudának. Friss és gyönyörű nép! fortélyos, vakmerő; Rebeka vezette, egy próbált hadverő.
Ezek a vezéri s osztályi valának Ennek a rettentő dámaármádának, Mellynek fő kórmányát Dorottya tartotta, S mint general en chef48 maga mozdította. Nem választott ő ki egy helyt egyenessen, Hogy ahol nagyobb baj esik, ott lehessen. Tizenkét ősz s próbált banyát melléje vett, S egy vén guvernántnét49adjutantjának tett. Ekkor az ütközet módját így rendelé, Hogy a front léptenként menjen eléfelé: A szárnyi könnyű nép akként fordúlgasson, Hogy minden sort s rendet zavarba hozhasson. És a mátrikulát csalfán vagy mérészen, (Melly a triumfusban legszebb préda lészen) Kerítse kezéhez az ellenség elől, Egyszóval vigyázzon minden oldal felől: A hátúlsó sereg még most szótól várjon, Minden rést és útat keményen bézárjon: Most pedig egyszerre az első dobhangra, Az egész avantgárd50 üssön a Farsangra, S ha lehet, Carnevált hadifogllyá tegye, Vagy a mátrikulát kezéből kivegye; De ha rabbá esik, kedvezzen Hímennek. Lánc közt is tisztelni kell a rangját ennek.
47. NYÍLJ MEG MOST! HELIKON! s a többi. Mikor Virgilius a háborúra felkőlt itáliai vitézeket elő kezdené számlálni, így kiált fel egész enthusiasmussal [Aeneis Liber VII. versus 641-646.]:
Pandite nunc Helicona, Deae cantusque movete, Qui bello exciti reges, quae quemque secutae Complerint campos acies; quibus Itala jam tum Floruerit terra alma viris, quibus arserit armis. Et meministis enim, Divae, et memorare potestis: Ad nos vix tenuis famae perlabitur aura.
[Nyílj meg most, Helikon: kezdjétek dallani, Múzsák, Harcra milyen vezetők keltek, ki mögött a mezőt míly Sor töltötte be, míly hősökkel volt viruló a Drága Itália már akkor, s fényt fegyvere hogy szórt. Mert hiszen ismeritek s el tudjátok ti sorolni: Hozzánk csak valamely kisded szele vert el a hírnek.]
48. GENERAL EN CHEF a legfővebb vezére egy sok ezerből álló fegyveres seregnek, akitől függnek osztán minden osztályos generálisok.
49. GUVERNÁNTNÉ, franciáúl gouvernante, a nagy házaknál a gyermekeket nevelő s az azoknak gondját viselő asszonyszemély.
50. AVANTGARDE, elősereg, előre indított vagy az ütközet elejére állított kisebb sereg.
Katona vagyok én, kiszolgált katona, Csak káplár sem voltam, mindig közkatona. A katonasághoz ifjúságot vittem, Ott maradt az, haza öregséggel jöttem.
Nagy volt pontosságom, nagy volt a hűségem, Nem volt reám mérve csak egy büntetés sem. Mi lett a jutalmam, mikor kiszolgáltam? A generális megveregette vállam.
