antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Szia Parsifal Hendrix, szép estét, kellemes hetet Neked!:-)
Az unokák nagyon őszinték és nagyon szeretetreméltók.
Akkor két év múlva átbeszéljük - gyermeknapon - hetven fölött...:) Csak ne felejtsd el!:))
ADY ENDRE
MÁJUSI ZÁPOR UTÁN
Nagymessziről ködölt a Bükk, Gőzölt a sík, áradt az Ér S fáradt testemben hirtelen Ott a záporverte mezőn Piros dalra gyujtott a vér, Piros dalra gyujtott a vér.
Szinte sercent, hogy nőtt a fű, Zengett a fény, csókolt a nap, Szökkent a lomb, virult a föld S táncolt minden az Ég alatt S táncolt minden az Ég alatt.
Káprázó városi szemem Behunyom ennyi csók előtt Rebegőn és nyugtalanul És halkan kérem az Urat: "Áldd meg ezt a csókos mezőt, Áldd meg ezt a csókos mezőt."
Itt is, ott is asszony-csapat Kapál, hol majd élet terem. (Óh mégis-mégis élni jó.) Erősek és fiatalok S a lábuk térdig meztelen S a lábuk térdig meztelen.
Késő volt, mentem haza, lelkem az elmult nappal küszködött, mentem, mogorván, kimerülve, a kertek és villák között, nem is én mentem, csak a lábam vitt a fekete fák alatt, két lábam, két hű állatom, mely magától tudja az utat.
S egyszerre a májusi éjben valami hullám megcsapott: illatok szálltak láthatatlan, sűrű és nehéz illatok, a lélegző, édes sötétben szinte párolgott a világ és tengerként áradt felém az orgona, jázmin és akác.
Láthatatlan kertek mélyéből tengerként áradtak felém, nagy, puha szárnyuk alig lebbent és letelepedtek körém, a meglepetés örömével lengették tele utamat s minden gondot kifújt fejemből ez a szép, könnyű pillanat.
S mintha élt volna, minden illat külön megszólalt és mesélt, ittam a virágok beszédét, a test nélkül szerelmes éjt; a rácson kísértetfehéren áthajolt hozzám egy bokor s úgy töltött csordultig a lelke, mint szomjú palackot a bor.
És részegen és imbolyogva indultam nagylassan tovább, s új tenger dőlt a szomszéd kertből, új bokor az új rácson át, s az illattól már illatos lett tüdőm és szívem és agyam, egész testem elnehezült s azt érezte, hogy szárnya van.
Hogy értem haza, nem tudom már. – A gondom ma se kevesebb. De azóta egy kicsit újra megszerettem az életet, s munka és baj közt mindig várom, hogy jön, hogy majd csak újra jön valami fáradt pillanatból valami váratlan öröm.
Jó reggelt, szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Május utolsó hetébe léptünk...
Reviczky Gyula
Május
Az ifjuság bájos vidéke Tele van napfénynyel, virággal, Himbálják illatos fuvalmak, Bezengi csattogó madárdal. Derűs ábránd, álom, reménység Szór pazarul fényt, illatot. Nem látni ottan ködöt, árnyat, Csak a bimbófejtő napot.
Te, ki megújulsz minden évben, Természet ékes ifjusága, S egyforma bűbájjal mosolygasz Bíborra és daróc-gunyára: Gyönyörü május, szívdobogva, Vidáman hadd köszöntselek! Nekem is illatoz' virágod, Rám is sugárzik kék eged.
Napodnak hulló tiszta fénye Hevíti az egész világot. A mi csak kedves, a mi bűvös, Pajkos szeszéllyel mind kitárod. Minek zománczot nem te adtál, Elveszti illatát, szinét. Te vagy a művészek művésze, Te az örök költői szép.
Virágokat hullatsz a földre, Ha tomboló vihar megingat; És hogyha sóhaj kél szivedből: Az is csak édes, langyos illat. Emelt homlokkal, könnyü szívvel Vivhatja az a lét-tusát, Kinek harczára te mosolygasz, Gyönyörü május - ifjuság.
Eső kering az utcán, s idebent a lámpa körül gyűrűzik a csend, ahogy ülök és várlak. Nincs más világ: magamba búvom el. Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell, ilyenkor óriás vagyok, aki elég magának, lebegek fönn, a csont-palack felett és az sem érdekel, hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.
Ülök és várlak. Mióta várok így?
Emlékszem, meggyűltek az évek, feltornyosult a megvárattatás, közben mosoly fürösztgetett, közelség, jószó, szívesség és kézfogás, lassanként gyanús lettem önmagamnak s előrebukván a jövő felé (hogy ki jön még és ki az, aki nem jön) belémfagyott a maradék lehellet és meggyűlöltem, akit várni kellett -
és most eszméletem hideg falára kikönyökölve nézek innét, s mint az igazi boldogok, a tétovázó ifjúságra s a lépteidre gondolok.
Te vagy bennem a bizonyosság, az önvédelem és a gőg, a különbség, az azonosság, a fejtartás mások előtt. Ha jössz, a padló is megéled, körvonalat kap a világ, a tárgyak előrefeszülnek, türelmük szétveti az ajtót, lebiccenő fejem fölött a lámpa lélegző virág, jaj, nézd, hogy szeretek, szeretek várni rád,
nézd, én, az egykori csavargó,
hogy ülök itt, nyugalmi lázban, e mozdulatlan mozdulásban, ülök és várlak, várlak - állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz, még felmutatlak a világnak.
Drága Gyermekeim és Unokáim szeretettel köszöntöm a Gyermeknapon!
Várnai Zseni
Nem volt hiába semmi sem
Nem volt hiába semmi sem. Igaz, kicsit fáradt vagyok, acélkerék is megkopik, hogyha szüntelen csak forog. Kopik, kopik, de fényesül, nem fogja be a rozsda sem, csiszolja minden mozdulat, s forog, forog ezüstösen. Igaz, kicsit fáradt vagyok, nem adnak ingyen semmit ám, voltak keserves napjaim és rengeteg dúlt éjszakám. Amíg egy gyermek nagyra nő, bizony, egyet-mást tenni kell, legalább így az életem nem múlt el csip-csup semmivel.
Ránézek nagy fiamra és egyszerre oly üde vagyok, hogy a szemem harmatgyöngyös hajnali rét gyanánt ragyog, s leánykám, mint a Március, rügyekbe zárt kölyöktavasz... őt nézem és bimbókorom újra fölöttem sugaraz. Nem siratom tűnt éveim, hiszen az idő úgysem áll, csak aki élt, azé a vénség, rút halál. Szánom az ínyenc élvezőt, csömörnél mása nem marad, koldus, ki mit sem áldozott s nem gyűjtött mást, csak aranyat.
Igaz, kicsit fáradt vagyok, nehéz a toll is néhanap, de a lehalkult szívverés fiam szívén erőre kap, szépségem múlik, - nem sírok, leánykám arcán tündököl, szinte sok is, e két gyerek, mily roppant kincset örököl. Nem volt hiába semmi sem, bár néhanap békétlenül lázongtam, hisz nem tudtam én, hogy ürmöm mézzé édesül. Sokat fizettem? Nem tudom, hiszen mindennek ára van... ezerszer újra kezdeném.
Jó reggelt, szép vasárnapot kívánok Mindenkinek!:-)
Dayka Gábor
A Tavasz
Nyájasbb artzúlattal arany szekerére fel-űlvén Innepi fényt ereget Phoebus az ékes egen. A fagyos Északnak zúgó fúvallati szűnnek A bádjadt Zephyrek lengedezési között. Harmatban feredett keblét a róza ki-fejti; A vőlgy illatozó Májusi gyöngynek örűl. A le-folyó kövitsen lassú patakotska tsörög-le, S tsendes habjaival pázitos hantot öblít. Fel-veszi télben el-hányt ékét a bánatos erdő, Zöld árnyéka kies szenderedésre vezet. Itt epedő hangonn a sérűlt fülmile gyász-dalt Zengedez: ott a bús gerlitze jajnak ered. Ím kezeit Pómóna gyümőlts-fáinkra ki-nyújtá, A feselő bimbó ritka gyümőltsre mutat, Hajnal hasad: gyapjas nyájával el-hagyja tanyáját A daloló Pásztor, s friss legelőre siet.
– Az élet, kicsim!… Azt hiszed, az tán mulatságosabb, ha az ember leány, házileány kivált? … Mikor a hat felsőt kijártam, még élt az apám, otthon tartottak, elvittek bálokba; a ruháimat házivarrónő varrta, de azért jó volt, hecc volt; apa kollégái meg a bátyám tiszttársai udvaroltak; kaptam néha éjjelizenét; ha takarítás közben kiráztam a portörlőt az ablakon, rendesen ott fenszterlizett* valamelyik udvarlóm; estefelé néha kihajoltam egy-egy kézcsókra, a városban pletykáztak. Na – ez egyszer–kétszer jó hecc, de aztán mindig ugyanaz. Mindössze egy vénülő patikus kért meg, szegény lány voltam. Két évre rá meghalt apa; az anyám nyugdíja kevés, de ő okos, tevékeny; kis családias kifőzőbe fogott, nőtlen emberek kaptak nálunk ebédet, vacsorát – jól és olcsón. Esténként néha ott maradtak, éjfélig elzongoráztunk, elbolondoztunk. Na, akkor eredt csak meg a város nyelve! Szörnyűség, hogy miket mondtak rólunk; szegény anyu hogy sírt, mikor csak egy kis része a fülébe került… Akkor ismerkedtem meg a képviselővel, igen, az anyám nyugdíjügyében mentem el hozzá valami közbenjárást kérni; felvettem a szép, feszes barna bársonyruhát; beszéltem, mókáztam neki; akkor hecc volt nekem az egész, unatkoztam, húszéves voltam. Egy szép sötétpiros rózsát megdicsértem a kertjében, másnap a kertésze hozott egy szekérderéknyit. Satöbbi… Láttam, hogy bolond; a gazdag felesége évek óta beteg, alig kelhet fel a karosszékből, és a képviselő szép ember, világlátott, okos – sokat tanultam tőle, bizony. Tudja isten, valahogy komolyba kezdett menni, én is megkozmásodtam – ő meglepőnek és érdekesnek találta az egyéniségem –, azt mondta, nem akar rosszat, nem teszi tönkre az életem; az öregedő, kedves idealista! Így küszködtünk, regényeztünk, a kisváros persze pletykált, anyám elrémült. Akkor ővele együtt sütöttük ki ezt a tervet. Hogy tanuljak tovább, legyek független, tanítónő; állásról ő majd gondoskodik. A hat felső után harmadévesnek vesznek fel, és akkor csak két év a diploma; egy már letelt; tíz hónap múlva kész vagyok; akkorra épül fel az új városi iskolaotthon, mindjárt igazgatónőnek ülök bele; hisz ő az alapító, ő szerezte meg az államsegélyt. Ha akarsz, kis bogár, jövő ilyenkor ott taníthatsz a fennhatóságom alatt. Mire az iskolánk „kifejlődik” polgári osztályokkal, akkorra mi is elvégezhetjük a felsőbb képző osztályait magánúton. Igen, nagyobb fizetés, nagyobb függetlenség – az jó. Az ember nem fogadhat el úgy pénzt valakitől – ha szerelmes bele, akkor még kevésbé. Egészen jól van ez így; azalatt tán vele is történik valami, sikerül szanatóriumba dugni szegény asszonyt. Most vagyok huszonkét éves; az még nem öregkor, szívem, csak ti, tizennyolc évesen hiszitek öregnek; ó, őhozzá képest, szegényhez, túlságosan is fiatal vagyok. Ha tudnád, milyen kedves leveleket ír; olyan Kármán Fannija stílusban, sok–sok hasonlattal. Nagyon mulatságos. Így csak ki lehet húzni még ezt az egy évet, és hogy az idő gyorsabban múljon, az ember figyeli ezt a sok itteni bolond figurát. Nem más ez, hidd el, mint az élet kicsiben; ázalagok egy csöpp vízben, ahogy egy divatos író mondja.
A karcsú barna leány felsóhajtott.
– Igazán, Erzsi, nem győzlek bámulni téged; a józanságod, a nyugalmad, a kedélyed. És milyen meglepő kifejezésekkel beszélsz. Nem minden huszonkét éves ilyen okos, ne hidd; és tán nem is azon múlik, hogy évekig voltál otthon házilány. A bölcsességre születni kell. Jaj, mennyit lehet tanulni tőled! Igaz, hogy én sohasem laktam városban, a pap nagybácsim falujából mindjárt a zárdába hoztak, és már öt éve itt vagyok, és szünetben is mindig falun… De azt hiszem, én amúgy is olyan született gyámoltalan vagyok; nálunk, románoknál, azt mondják, sokszor ilyenek a nők. Szegény anyácskám is, aki olyan fiatalon halt meg, hogy nem is ösmerhettem; mondják, ő sem tudott még ruhánakvalót vásárolni sem magának; szégyellt boltba menni, iszonyú zavarban volt, hogy most neki alkudni kell; társaságban elsírta magát; sokszor valami presbiteri* gyűlésre mentek a városba; kiszaladt a sok vendég közül, leült a kert végén, ahol csendben lehetett. És én őrá hasonlítok belül, bár külsőleg ilyen hosszúra megnőttem, mint a boldogult apám meg fivére, a nagybácsi… És nem tudom, hogy leszek egyszer önálló, hogy fogok kosztot, lakást fizetni, pénzt összeadni, kivonni. Nézd, igazán, én nem tudom még körülbelül sem, hogy mennyi például tíz korona, mit adnak azért. Nekem azért fog kelleni a végin apácának maradni, ha nem fogod majd pártomat. Itt legalább tudom, mit kell csinálni – csengetnek: ott van az étel; csengetnek: párba állni, ide menni, oda menni, kelni, feküdni, mint az óra.
A legutolsó fagyosszenthez, Orbán napjához számtalan hiedelem és népi jövendölés kapcsolódik. Az Orbán napi hideg a szőlőnek árt leginkább, ezért a szőlősgazdák, kádárok, kocsmárosok választották védőszentjüknek. Úgy tartották, hogy "Ha Orbán nevet, a szőlő sír", vagy "savanyú lesz a bor, ha Orbán napja esős, édes, ha tiszta az idő." A magyarországi szőlőhegyeken számos helyen találkozhatunk Szent Orbán szobrával, sok templomot, kápolnát is szenteltek tiszteletére. Ezen a napon hozzá fohászkodtak a jó termésért, jó idő esetén virággal és koszorúkkal kedveskedtek neki, egész nap borozgattak a szőlősgazdák. Rossz időben viszont kővel dobálták, pálcával ütötték, akár meg is köpködték a szobrot. Néhol a kápolnát feldíszítették zöld ágakkal, virágokkal, a mise után mindenki vitt haza a szentelt növényekből, mely a villámcsapástól védte meg a házat.
Május
népi mondóka
Orbánnak a napja hogyha fényes,
A vincellér mint a páva kényes.
Mint az áldozócsütörtök
Olyan lesz őszi időtök.
Pünkösd-napi esésre
ne várj áldást vetésre.
Május hava hűvössége
A gazdának üdvössége.
Ma Orbán napja van!:-) Isten éltesse a név viselőit!
Szia Parsifal Hendrix, szép napot, kellemes hétvégét Neked!?.)
Az egyik legkedvesebb versem a legkedvesebb előadóval...:))
(Még egy topikot is nyitottam ilyen címmel...)
A legnagyobb unokám meg versenyszerűen sakkozik..:))
Kaffka Margit
Sakk-matt
Kis kertilócán, vadszőlős ereszbe’ Kései langyos, nyári délután, Sok tarka szálat öltésnek eresztve Babrált egyszer egy haragos leány. Nem egymagában volt, – ez a baj épen! – Mellette is meg szembe, szörnyűképen Figyelve, gyanakodva egy a másra, Egy mókás öreg ember meg a társa Fölöttébb komoly ifjú húzogat Tarka ostáblán furcsa bábokat. Fogy a futó, menekül a király, Itt még a bástya rendületlen áll; Szökdösve oldalt, jobbra-balra térnek Az ördöngős fehér-fekete mének, S bár egyre hull a sok vitézi báb, Új nemzedék jön és tüzel tovább. Harc, melybe’ nincs szenvedély, csak ész, Melyben, ha minden elhull, mi se vész. Ám egy redő az ifjú homlokon Jelenti: az eset komoly nagyon! A lány csak ölt, csak tűz, – kifejti egyre… Csodálkozó haraggal várva, lesve: “Mikor lesz vége? Udvarolni sem mer? Beh ócska játék, beh unalmas ember!”
Mult napra nap, telt lassan hétre hét, S a kerti asztalon terítve szét A harcmező; rajt’ sárga-barna kocka Következetes híven váltakozva Most is a régi. Talán odabent Van felbomolva a bölcs hadirend!? A harcos bábú lézeng oktalan, Meg visszatér, majd ész nélkül rohan. A király egy csikót vesz üldözőbe, Paraszt a tornyot ütné agyba-főbe, S a királyné, rézsút tipegve fogytig, Az ellenséges fővezérbe botlik. …és kit okolni kell a sok bajér’, Két nyugtalan kéz néha összeér, S két ifjú szempár, amikor lehet, Találkozik a csatatér felett… Nagyapó nézi hosszan, meglepetten: “Olyan komoly, derék fiúnak hittem, S bomlik immár ez is oktondi lázban!… Nincs tartalom a mai ifjúságban!”
Szép napot, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
Tóth Árpád
A TAVASZI SUGÁR...
A tavaszi sugár aranyburokba fonta A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető Selyemgubóiból zománcos fényü pompa, Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.
A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén A park-őrző, borús csillámu rácsvasak Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén, Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.
Egy lány jött az uton, virággal, sok virággal, Mellettem elsuhant, illatja megcsapott, Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal, Eltűnt. Szivem zenélt. Merengve álltam ott.
Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy, Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka, Mint mélyen csillogó, nektár-izű elegy.
Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet Kitágul... rezg, s ha kinyúlik a kéz, A Nap arany almáját a tenyeredben érzed...
Ő az, ki azokat rakja több formába, Mint ami van Ovid Metamorfózzába; Úgyhogy a dámákról meg tudnád magát is Tanúlni a Linné Históriáját is. Állj meg bár, ne tovább egy fertályóránál, Bécsben a Szent István öreg templománál: Látsz ott buffánmedvét, tüskés sündisznókat, Mesterséges hangon csivogó rigókat, Vannak nyaktekercsek, puffadt pellikánok, Barázdabillegők, sleppfarkú fácánok, Van ott ölni-tanúlt baziliszkus szeme S kivált a lepkének mindenféle neme: Mindezek a módi nimfa teremtvényi, S a kipallérozott hívság leleményi. Ő a találója Auszugnak, kontónak, Ő oka számtalan konfiskációnak, Ő teremt a főldön galánt szegényeket, Donna Olimpiát, báró von Nichtseket,80 Ő az, ki lelkezdvén sokszor csak egy kényen Henyélő stucceren, egy borbélylegényen; Mindjárt sok grófocskák modernjéhez állnak, Sőt a deákok is abban koledálnak. Ő tette Párizst is e szép bolondságon Királynévá hajban szinte fél világon. E nagy nimfa által a dáma felkapja, Hogy csak patyolatja légyen vagy kalapja, Hogy az asszonyok is lyánfővel járjanak, S még a falukon is erre rászokjanak. - Légyetek hát jövő fársángig békével, S elégedjetek meg Vénus végzésével."
Ezt mondván, nyájason mosolyga feléjek S éltető örömöt lehelle beléjek. A gráciák pedig, óldott övezettel, Reájok pillantván édes tekintettel. A kellemességnek s élvény81 ifjúságnak Hajnalló felhőjén a hintóhoz hágnak, S annak zsámolyánál így szólla Thália, Thália, a közttök legdelibb grácia: "Szépek! ajándékot tőlünk is végyetek, Hogy e jeles napról megemlékezzetek. Termetetek deli, orcátok kellemes, Szívetek érzékeny, és elmétek nemes, Szemetek tűz légyen, rózsa ajakotok, Hulló hó kebletek, muskotály csókotok; Vén, komor, formátlan ne légyen köztetek: Egyszóval mihozzánk hasonlók légyetek."
80. DONNA OLYMPIA, egy nagy familiából való, de szegény és büszke spanyol úriasszony a HOLBERG egyik vígjátékába. BÁRÓ von NICHTS a németeknél ollyanforma szólás, mint magyarúl a Sohonnai vagy Semmiházy uraság.
81. ÉLVÉNY, deákúl vivax, olaszúl, franciáúl vivace, németűl lebhaft. Ellenkező jelentésű azzal, hogy halovány, halvány. A deáknál ezek a grádusok vagynak: vivens, vivus, vividius,vivax; az olaszoknál szint ezek; a franciáknál vivant, viable, vif, vivace: a németnél lebend, lebendig, lebhaft. Nyelvünkben még eddig csak e két szót gyomroztuk: élő és eleven. Ha azt akarjuk, hogy jövendőben a tudományokban, muzsikában, képírásban előbb menjünk: sok szavakra s meghatározott értelműekre kell szert tennünk. Ama két régi szónkhoz hadd járúljon hát hozzá az élvény, melly ellen semmit az uj vóltán kívűl nem vethetni. Ha jól emlékezem, BENKŐ úr valahol illyenformát akar az élénk szóval kitenni. Nagyon hellyesen! valamint fél gyökértől félénk, úgy él gyökértől élénk jön. Ezt is adjuk a többihez, s nékünk is négy grádusú szavunk lesz az élet ideájára, mint az itt előhozott nemzeteknek. - Aki az új szókat nem tűrheti, mondjon le az új ideákról is. Elég tágas a Caspium homokpusztája! Ott életében nem hall egy új szót is.
Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtve arcátlan elhagyod magad, alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne, a lámpa fénye majd beléd tapad.
A levegő meg hosszu-hosszu szálon a fogaid közt ki-beszáll. Messze sodor és kicserél az álom. Tükröd előtt fésülködöl tunyán.
Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz, vagy ásitasz, vagy éppen eszegetsz; parázna vagy, kétség se fér e hithez, parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz.
Tulajdon árnyékoddal összefekszel, mindegy neked, kivel-mivel; de annyi karból hogy merülsz fel egyszer, végűl minő medúzafő leszel?
A pusztulás a lábadnál dorombol, miért nem űzöd már odább? A pillantását keresgéled folyton, és ujjaidon próbálod fogát.
Lekuporodol, s alólad a párna, a halom párna fölmered, mint néma hasábokból rakott máglya. E pillanatban szinte értelek.
Parázna vagy, mondom neked, parázna, – hallgass, míg végére jutok! – de szíved alján embertelen árva, s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod.
– Aha, Virginia, akkor már értem! A szerelem a tigrisből galambot csinál.
– Ugyan hagyd, úgy utálom már az ilyet!
Hullámos barna hajú, nyúlánk, különös szépségű leány mondja ezt, és a másikhoz simul. A sima arcú, telt, okos szemű szőke nő, asszonyos keblekkel és csípőkkel. Mindketten utolsó évesek.
– Na lám csak, kis feleség – mulat a gömbölyű, sötétszőke. – Két évvel ezelőtt a szép soror Bernarda után szaladtál.
– Igen, az akkor volt. Az ember éveken át itt vergődik bezárva, és hát van szíve – vagy képzelőtehetsége, ahogy te mondod. Akarva, nem akarva magára szedi ezeket a hülyeségeket. De te idejöttél tavaly, és alaposan rendbe hoztad a fejemet.
– Rendbe ám, feleség, érdekes unokafivéred, a festő, a múlt nyári szünidőn. A portré, a lugas, a holdvilág, a falusi nagybácsi kertje… meg amit Párizs felől a fejecskédbe hazudott.
– Hagy békén, Erzsi, igazán. Ezen a nyáron, tudod, hogy nem voltunk már jóban Viktorral; csak ízetlenkedtünk, bosszantottuk egymást. Mindennek vége. A pap bácsinak is feltűnt; figyelmeztetett, hogy a jó rokonok békés szeretetben élnek. És most – ő ugyan írt nekem egyszer a bejáró barátnőd címére, de én nem is válaszolok. Vége.
– Mindennek vége. Lám. Kornélia, te szép, forró kis fáta*, jól csinálod. A tizennyolcadik év, és már múltad is van – hév majdnem csókok a lugasban és egy tavalyi nyár és egy hűtlen szeszély. Persze Kapossy érdekes pap, ha nem is szép; a szeme tüzes és setét, mint Savonaroláé* – a reverendát palástszerűen összefogja a térde fölött, ha előad, és olyan hévvel beszél Pestalozziról*, ó, erről a szegény, jó férfi dajkáról, mintha ő törte volna össze a kígyó fejét, mikor a koldusgyerekek orrát mennyei szelídséggel kifújta… Mint ahogy tán igaza is van, tán csakugyan ezek a komoly dolgok a világon – csak éppen egy apácazárdában nehéz az ilyesmit megtanulni, itt belefúl minden nagy dolog ezer érdekes, furcsa, hecces kicsiségbe…
– De hogy téged érdekelnek ezek a dolgok, Erzsi! Ezt bámulom. Egy olyan okost, mint te, aki úgy ismeri az életet! Én a te helyedben nem is tudnék megmaradni itt, bejáró volnék. Hogy bírod ezt az egyforma unalmat?
– Olcsóbb az anyámnak, ha bennlakó vagyok, azonkívül valakinek a megnyugtatására szolgál, hiszen említettem egyszer. És hát, istenem, engem is sok minden csakugyan mulattat; tudod, érdekes dolgok mindenütt vannak, ha az ember tudja csak úgy nézni – maga nem mászik bele nagyon.
Május. Szív és torok hogy fuldokol. Isten fölöttem és az ég s lenn a fényes pokol.
Egy éneket,
hatalmasat és lüktető-vadat, neked.
Térdig rózsában és övig a fűben kacagni, egészségesen, egyszerűen.
Szeszélyt dadog a szájam, és ifjú foggal harapnám a vad veszélyt.
Nem félek én, mert hogyha meghalok, ezerszer élek én, és szép a sorsom, és szép, ezerszer szép az én koporsóm.
Én. Hazug a rím, nem leszek soha vén.
Ettem. Virágot, mézet, lángokat. Szerettem.
Úsztam. Az elmúló folyón örök barázdát húztam s fülem körül - még egyre hallani - csörgött a hajnali folyó.
Vizes hajamra lángoló csókot dobott a nyár, és - hallali - nem múl el soha már.
Hallod? Hogy zengenek a messze-messze halmok, s a szép és mély zenét, mely csöndbe símul szívünk láza mellé, mint hogyha benne most is hullám csobogna s a nyugtalan folyó emelné.
A parton a boldogságomat magasba tartom atléta-kézzel és fejem könnyű ábrándra fektetem. Így dalolok, egészen és betelten, amíg az élet záporozva hull rám, s a lelkem viszi a hullám.
Örök tavaszban járnék, melyben a rügyek barna Puháján új levél görbül már szeliden, Mint enyhe nap verőjén, ha kismacska pihen, S bársony talpából lágyan ferdül ki gyenge karma...
Tavaszban, amikor a hősugár se karmol, Csak mintha illatos közelü szűzkisasszony Csiklándná pajkosan lágy fűszállal az arcom: A zsenge napsugár, mely barnára se kormol...
Reggeltől estelig a friss erdőbe járnék, Amíg a vidám alkony, mely halk sípon dudolgat, Mint arany sapkát dobná a magasba a holdat, S kék csipkével beszegné az útakat az árnyék...
Sokat botanizálnék, nem lenne semmi gondom, Lesném a fák alatt a gyöngyvirág szerelmét, Ballagó bogarat kék párjához terelnék, S a pók kötélhágcsóit csodálnám a falombon...
Olvasnék eltünődve, mily titkos, furcsa műszer A költők tolla, mely amíg betűket rajzol, A néma vonalakból finom, tündéri jaj szól: Szeizmográf, mely bús rengést szelíd cikkcakkba fűz fel...
S elfáradnék, s nem kéne zsongító mérgü vegyszer, Hogy alhassam, puhán elringatna a pázsit, S megálmodnám a tündérleányok arcvonásit, Milyen lesz, amelyik hozzám szökik le egyszer...
S ocsúdva, messzi néznék a kék fátylú oromra, Jön-e már kedvesem, s mivel várjam, s hogyan? Dús rózsakoszorúval övezzem-e hajam, Vagy tépve levelenként hintsem arany boromba?
Ó, jaj, jaj, édes ábránd, mézes bor, balga mámor, Be keserű utánad az árva lélek íze, Elég már... csak aranyfüst az álmok dőre dísze, S a józanult agy újra hűs kétszerkettőt számol...
Bocsásd meg nékem, Élet, te sok jajjal kemény, A merengést, de lásd, oly jó, ha még terem Pár álom, elfeledni: ezer fejszés teren Mint ritkul drága erdőnk: ember, hit és remény...
Hadd zengjen még a költő ábrándot, vígaszt, halkat, Magának s másnak is: körül sok dermedt társa, - Mint erdőn a szelíd ezüst zenéjü hársfa Susog az éjben is, ha a többi fa hallgat...
Másodszor: az igaz öröm a virágnak jó illatjában foglaltatik, melyre nézve mondja vala ugyan Szent Pál apostol:Christi bonus odor sumus, hála légyen az Istennek, ki a Jézus isméretinek illatját általunk minden helyen kinyilatkoztatja, mert magunk is a Krisztus jó illatja vagyunk; úgymint a tekélletes és keresztény szeretettel építő jó erkölcsökkel és dicséretes magunk viselésével. Oh de, oh! mennyen mondhatják most inkább, Christi malus odorsumus, elfajulván és liliomból tövéssé, a rózsából bojtorjánná változván, fertelmes undok bűzök vagyunk, kik nem gyönyörködtetjük, hanem inkább haragra gerjesztjük és bosszúra ösztönözzük a Fölségest. Akik tudniillik szentséges törvényit, pártossan letapodják és az ördög szekere farkára ülvén, iszonyú botránkoztatással olyakat követnek el, melyek nemhogy keresztényhez, de még pogányhoz sem illenek.
Nemde illyek valának-e?
Harmadszor: ez az öröm a virágnak gyönyörűséges ízében gyökerezik és tapasztaltatik. Mit érthetünk pedig ezen? A virágok felülvett nedvességekkel táplálják nemcsak a méheket, hanem még a haszontalan legyeket és darázsokat is. Hasonlóképpen a jó keresztény ember Istentől adatott jovaival ruházza a mezételent, táplálja az éhezőt, itatja a szomjúhozót, segíti az igyefogyottat és minden tőle kitelhető jótétellel kegyessen kormányozza igyeket még az érdemetleneknek is, a tulajdon irgalmú Istenért, tudván, hogy Faeneratur Domino, kölcsön ád az az Istennek, aki a szegényen könyörül, s ezer annyival és az örök élettel jutalmaztatik meg.
Holott a mennyei boldogságban, ahol a mennyei Atyának sok hajléki vannak, és ahol a keserű télnek kedvetlen zúrzavarát soha nem érezzük, hanem bététetvén ez a világ könyve, azzal, aki mezők virágának nevezi magát, Ego flos campi, et lilium convallium, örökké gyönyörködtető tavaszt tapasztalunk. Most, most tekéntsünk tehát figyelmetessen nem annyira testi, mint lelki szemeinkkel ebben a közönséges könyvben, hogy abból üdvösséges tanúságot vévén magunknak, mintegy kézenfogva vezettessünk annak bölcs Alkotójához, ki e mái dicsőséges szent apostolokat, mint néminemű arany bötűket, ebből eredendő vétek által megszaggattatott rongyos könyvből valóságos maga isméretire általtette az örök élet könyvében. Holott is, valamit a Názáreti, azaz virágos, vagyis virágzó Jézusnak nevében kérendenek az Atyától, nékünk is, ha illatozva virágzunk s virágozva gyümölcsözünk, üdvösségesen megadatik. Ámen.
