Speaker: Aki másnak kerbe kenész, annak nem höppcékel a pöszme!!! Ez egy speciális "átok" a Te személyedre külön kidolgozva. Inditom az ideaprotektort ha tanúlni vágyol.
Istenem. Mindjart sirva fakadok. Mennyi ember aki mind magat sajnalja - en is biztos szarul fogom erezni magam - de ez mar egy picit tulzas... Semmive porlado tudas, anyu foztje, megnyugvas.... hupp hupp hupp....
Sziasztok!
A felnötté válásnak SZVSZ 3 fő fokozata van:
1. "az első éjjszaka"
2. első gyermeked születése
3. szüleid elvesztése
Amíg élnek szüleid Te magad - bármit teszel is - gyermek maradsz (maradhatsz). Szüleidhez bármikor "hazaszaladhatsz", ha másért nem, hát enni 1 ljót anyu főztjéből, vagy csk úgy megnyugodni.
Ha egy szülő elmegy, nemcsak egy ember távozik, hanem egy egész világ válik semmivé, melynek Te magad is része voltál. S mind az a tudás (ne tudományt érts ez alatt), tapasztalat, élmény - mit egy ember az élete során összegyüjt - is elporlad percek alatt. Ez után már nincs ki válaszoljon a Neki feltett kérdésedre. (Na gyerekek ez a legrosszabb!!)
Hogy értelme van e elmélkedni rajta? És hogy jó e hogy van ez a nap? Szerintem igen. Ha tisztában vagyunk önnön elmúlásunknak, sokkal édesebb az élet. Hisszük, vagy sem a halál az ami megédesíti az életben eltöltött perceinket. És hogy szomorú? hát az, de minden ami szép az szomorú is egyben, hiszen elmúlik.
A halottak napjának is rengeteg szerepe van. Én örülök neki, hogy van egy ilyen nap. Na nem azért, mert ilyenkor gyászolok aztán az év további részében már nem, hanem mert segít emlékezni. Életünkben annyi gondal és problémával kell szembenéznünk, hogy sajnos nem jut idő mindig a szeretteinkre emlékezni. Ez a nap alkalmas arra, hogy megálljunk a nagy rohanásban, és semmi másra ne gondoljunk, csak azokra akik elmentek közülünk. Ezek keserédes emlékek és sajnáljuk, hogy nem élhetjük át újra és újra őket. Örüljünk hát az emlékeinkenk, hiszen mint már annyian mondták ezzel is tovább élnek a halottak.
Sajnos akik meghalnak azok pár generáció multán teljesen az enyészeté lesznek, mert már senki nem emlékszik rájuk. Én nem emlékszem a nagyszüleimre(már csak a nagymamám él). Ha a szüleim és azok akik jól ismerték őket meghalnak, már senki nem fog emlékezni rájuk. Ha én meghalok, a szüleimre sem fog már emlékezni senki. Elmúlnak és a leszármazottak számára csak egy ős lesznek, akit nem ismernek. Egyek a sok halott között. Jó dolog hát megtartani emléküket, amíg csak képesek vagyunk rá.
Szerintem nincsen igazad. Halala utan mindenki oda kerul, ami megilleti ot. A Hitgyulisek a sok buzerans angyal koze a mennyek orszagaba, az indianok az orok vadaszmezokre, az eszakiak a Valhalaba a mexikoiak a Nagy Manituhoz, en meg mar eladtam a lelkem a Vallalatnak ugyhogy.... :)))
Pont ezért mondom, amit mondok, mert Jézusnak igaza van. Miért van értelme temetőbe járni? Aki már meghalt, azon nem segítek. Ha pedig elkezdek vágyódni valaki után, akit ezen a világon már tuti, hogy nem látok többé, akkor még én is depressziós leszek. Hát kell ez nekem??
McAl, elolvastad te, amit írtam? Épp azt mondtam, hogy én megértem, ha valaki temetőbe jár, vagy huszonéves fejjel a halálon gondolkodik. Csak éppen én magam nem szentelek túl sok godolatot halott ismerőseimnek, rokonaimnak. Talán még fiatal vagyok és bohó, de nincs szükségem arra, hogy tetemeken elmélkedjek.
Én e témával kapcsolatban ebben hiszek:
Isten azt mondta: "Elédbe adtam az életet és a halált.Válaszd az életet,hogy élhess!".
Jézus Krisztus az út,az igazság és az élet.
Ő ezt mondta:Hagyjátok a halottakat a halottakra!".
Végülpedig:"Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál.".
Szerintem szükség van arra, hogy töprengjünk huszonévesen a halálon, mert bármikor szembenézhetünk vele. Bármikor eltávozhat rokonunk, barátunk, kedvesünk, ismerősünk.
Ha nem foglalkozunk vele, akkor sokkal nehezebben lehet elviselni egy ilyen eseményt.
Sokan mondjuk, hogy nem járunk temetőbe, mert nincs értelme (én sem). De nézzük más szemszögből ezt. Amikor egyik nagypapám meghalt, akkor nagymamámmal a házasságuk kb 48 éve tartott. Nagyim mesélte, hogy sokszor volt még rá alkalom, hogy nézte a tv-t és odaszólt (volna) nagyapámnak. Igazság szerint így 27 évesen képtelen vagyok azt felfogni, hogy milyen lehet valakivel 48 évig együttélni. De azt kell mondjam, hogy megértettem nagymamámat, hogy rendszeresen kijárt a temetőbe. Hiszen ennyi idő után már nemcsak a társát veszti el az ember hanem az életének és lelkének egy részét. Nagyim megélte egyik lányának halálát is. Ez egy másik dolog amit még elképzelni sem tudok. Hiszen nekem még gyerekem sincs. Ő pedig elvesztette az egyiket, akit évekig nevelt és látta hogy nő fel, hogy él, majd hogy múlik el. Nagyon megviselte nagymamámat ez. Sokszor mondta, hogy miért nem inkább ő ment el a lánya helyett. Nagyon sokszor kiment nagypapám és nagynéném sírjához.
Szóval ilyen szemszögből is lehet nézni a halottak napját, nemcsak a mi huszonéves (egyesek tizenéves) fejünkkel, amikor a halál még oly távolinak tűnik.
De lehet gunyorsoan is nézni, de ez csak önámítás, mert mindenkit foglalkoztat a halál. Ez akkor kerül igazán előtérbe, amikor egy nagyon szeretett egyén megy el.
Végül ismét írnék egy verset. Baudelaire tollából keletkezett, kissé szenvtelen.
Temetés
Ha egy nyomasztó, komor estén
valami öreg rom megett
irgalomból egy jó keresztény
elássa dicső testedet,
mikor a szűzi csillagok már
lehúnyják fáradt szemük: a
sírodon hálót szőve pók jár
s ott kölykezik a vipera:
egész éven át hallgatod majd
átkos fejed fölött a sok jajt,
farkscsordák keserveit
s éhes boszrokányok dalát és
öreg kéjencek kacaját és
sötét zsiványok terveit.
Egy vers halottak napja kapcsán:
Sík Sándor: Ne félj!
Ember ne félj a rossztól
Arkangyal áll a poszton
Van aki hallja hangod:
Szabadíts a gonosztól
Ne félj a fájdalomtól
Nem kontár kése koncol
Próbált sebész az Isten
Megifjodol ha boncol
A bűnt se féld: a pázsit
Gyomot is hajt ha ázik
Ravasz művész az Istent
A rossz is jót csírázik
Még magadat se féljed
Isten kezén a mérleg
Ha mégoly semmi volnál:
Majd megnagyít a Lélek
Ha napba holdba lőnek
Örülj a szép erőnek
Minden javára munkál
Az Istent szeretőnek
A kék magasba nézz föl
Ne kérd, hogy meddig érsz fel
Egyet pillant az Isten
És egész lesz a részből
A halál is csak ennyi
Ne félj elébe menni
Édesapád az Isten
Röpül eléd ölelni.
Na, ez egy érdekes topic. Faithful persze megint méltó régi nagy híréhez. De ki kell ábrándítsam. Nem feltámadni fog, hanem elrothadni. És a kutya sem fog törődni vele. De ez lesz minegyikünkel.
Egyébként Valentine véleménye szimpatikus számomra, bár szerintem nem fölösleges huszonévesen a halálon gondolkodni. Legalább szokjuk a gondolatát...De komolyan: szerintem úgy is lehet örülni az életnek, ha közben mindvégig tisztában vagyunk vele: egyszer mi is egy rakás szervestrágya leszünk. Sőt, szerintem annál inkább tudjuk értékelni a pillanatot. Részemről elég fiatal korom óta szokok hozzá a halál gondolatához, a családom elképesztő iramban volt képes produkálni a hullákat régebben, néhánynak az utolsó pár évét és teljes testi-lelki leépülését testközelből láttam, és meg kell mondjam, hogy egyik halálán sem sírtam. Szerintem néha megváltás a halál, de erről már szól egy másik topic.
A temetőbejárásról és a halottaknapjáról a véleményem: nem egy rossz dolog. Én ugyan temetőbe sem járok és a halottaknapját sem különböztetem meg a többitől, de megértem, ha valakinek ezek a dolgok jelentenek valamit. Elvégre minden dolognak, amivel keveset törődünk, külön naptári napokat szentelünk: halottak, anyák, a Föld, az irodalom.(tisztelet a kivételenek, akikből itt többen is szerepelnek az idézetek alapján)
Ha már az irodalomnál tartunk, a kedvencem a témában John Donne egy szonettje:
Halál, ne kérkedj, bár úgy hív a vásott:
nagy és iszonytató egy se vagy:
nem hal meg az, ki karjaidba fagy,
szegény Halál, nem öl meg csapásod.
Ha édes az Áálom, mely puszta másod,
tőled mi kéjjel nyughat el az agy,
hozzád igyekszik az, ki jó, ki nagy -
lelkük kiröppen, s csontjuk a földbe ásod!
Cselédje sorsnak, kornak, régi búknak,
királyoknak, mérgeknek, háborúknak,
de a bűbáj s mák szebb álmot talál
mégis nekünk. Hát mért vicsogsz röhögve?
Egy kurta álom, s ébredünk örökre,
aztán nem is vagy és meghalsz, Halál!
Oppardon! De mégis megkülönböztetem a halottaknapját! Tavaly halottaknapján olyan bulit rendeztünk, hogy a mai napig emlegeti, aki ott volt.
Hát, köztudott, 3 részből állunk:
Isa(1), pur(2) es homu(3) vogimuc.
Egészséges dolog szerintetek mondjuk huszonévesen azon elmélkedni, hogy meg kell halni, meg kell halni?! Ha ezt tennénk, rövid úton mehetnénk a diliházba. Én inkább örülök. Miért rontsam el az életemet a halál gondolatával? Úgy érzem, ez a halottak napja fölösleges önkínzás. Mit sírjak azon, amin nem tudok változtatni?? Én keresztényként hiszek abban, hogy Isten majd megoldja ezt a problémát, nem az én dolgom.
Regen nem jartam mar erre, de ez egy olyan tema, ami regota foglalkoztat. Es annal is erdekesebb, mert most onnan irok, ahol vigyorgo tokfigurakkal es tancolva vihancoljak vegig ezt az idoszakat az evnek.
Kis koromban mindig elvittek temetobe, de nagyon gyorsan kialakult bennem az ellenallas.
Mi ertelme van siratni a halottakat. Hiszen magunkat siratjuk tulajdonkeppen. Azt siratjuk, amit mi vesztettunk el azaltal, hogy o elment.
De egy emberre annyifelekeppen lehet emlekezni. Miert nem emlekezunk a boldogsagara, a szep napjaira, es miert nem orulunk ennek?
Nem hiszem, hogy a gyasz egy visszamenoleges hatalyu jotett. Kinek teszel vele jot? En biztos, hogy nem orulok majd a tulvilagon (mar ha van ilyen...), ha azt latom, hogy a szeretteim sirnak es buslakodnak miattam. Sokkal jobban orulnek, ha boldogak lennenek, ahogy emlekeznek neha (barmikor) azokra a nagyszeru dolgokra, amit egyutt csinaltunk.
hat ennyi
Pixie
ui: valoszinu, hogy most nem tudok majd valaszolni a reakciokra, (ha lesznek) jovo heten otthonrol megnezem, mire jutottatok...
A földön semmi nem örök...
A fákon árnyak nőnek este,
A félhomály is nyöszörög.
Eloszlik a Gond barna teste,
(A zsíros földbe rothadunk)
S ki egykor óhajunkat leste
- Ó, puszta szív, borus agyunk! -
Már könnyező szem, búcsut intett.
Mi mindent, mindent elhagyunk
És minden, minden elhagy minket,
A szó, kisértés, dölyf s a vér
És visszasírjuk könnyeinket,
Mely már az Óceánba ér.
És csak hiába, nem jő vissza,
De jön helyette téli Dér,
Ki sóhajunkat is fölissza.
Már aztán csendesek vagyunk -
A téli álom dermedt, tiszta,
De senkit nem csókolhatunk.
Virágot hullat el a bodza
S majd egy csomóba rothadunk.
S rég hallgat a hős méla kobza.
A vágyam még ma dübörög
És holnap vesztemet okozza.
A földön semmi nem örök:
A hernyó hull és a madár is
S az évszázad föl nem hörög.
(József Attila: Az örök elmulás)
Nem szeretem ezt az időszakot, mert egyre többen vannak, akik egykor szívemnek kedvesek voltak és már eltávoztak.
Nem szeretem látogatni a temetőt, nem is szoktam. Rokonaim sírjánál mindig elszorul a szívem, mert ahogy a mondás is szól az idő megszépíti az emlékeket. Bizony ilyenkor már csak a szépre emlékezik az ember és a rosszat sutba dobja, mert ekkor már csak a megbocsátásnak van értelme nem a haragnak.
Nem lehet velük mit kezdeni. A halottakkal éppen az a tragikus, hogy nem lehet tenni értük már semmit. Mécses, temető, koszorúk, virágok, és a többi -, mind csak pótcselekvés, a tehetetlenség szánalmas kikerülési kísérlete valami értelmetlen, de legalább kivitelezhető rituáléval. Ezeknek csak a kulturális hagyományokhoz meg népszokásokhoz van köze, a halottaimhoz meg a hozzájuk fűző szálakhoz az égvilágon semmi.
Sokkal jobb időnként lehunyni a szememet és rájuk gondolni - hadd fájjon. Megpróbálni minél tisztábban felidézni arcvonásaikat, hangjukat, mozgásukat - minél többféle időből, élethelyzetből. Talán ez az egyetlen módja annak, hogy tovább éltessem őket valahogyan. Gyakran kell így tenni, hogy az emlékezés ne veszítsen élénkségéből. A temetők nem segítenek felidézni szeretteim emlékét: azokon a helyeken gondolok rájuk a legtöbbet és a legerősebben, ahol sokat voltunk együtt, és amelyek eléggé változatlanul őrzik régi képüket ahhoz, hogy segítsék az emlékezést.
Nem hiszek a naptárvezérelt érzelmekben.
A gyász nem egyéb, mint frusztrált, gátolt, tehetetlen szeretet. Vagy mégsem egészen az?
A halottak már kint vannak a téridőből. Nincsenek beszorítva múlt és jövő közé a pontszerű jelenbe, nem félnek, hogy vajon mi vár rájuk, nem sajnálkoznak a megtörtént dolgok megmásíthatatlanságán. Éppen emiatt lehetséges olyan módon törődni velük, ahogy azt ők valóban igénylik! Feledkezzünk hát mi is el az idődimenzió korlátairól, és tegyünk jót velük: tegyük azt, amit ők szeretnének - azaz, amit ők szerettek volna. Az ember az, aki életében volt, reá kell tekintettel lennünk.
Életében az embernek fontos, hogy halála után is emlékezzenek rá, hogy maradandó nyomot hagyjon maga után - ha máshol nem, legalább hozzátartozói emlékezetében.
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itthagyott bennünket. Megcsalt…
…Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló…
…Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet, már csak ő nem….
…Szegény a forgandó szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla. "Hol volt…"
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt…"
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt néma szobra.
nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
(Kosztolányi: halotti beszéd)
Halottak napján valahol tök álarcok mögött viháncolva ünnepelnek, másutt a temetőket látogatják, mécseseket gyújtanak és megpróbálják felidézni azokat, akik "voltak, mint te."
S mielött "leszünk, mint ők", nem hülyeség egy évben egyszer elgondolkozni a mulandóságon, érdemes-e az élet teljességére törekedni, ki hogyan tudja feldolgozni lelkében, tudatában szerettei -egyszer óhatalanul bekövetkező- elvesztését.
