antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Gyönyörű szép május éjjel, fáj a szívem nékem, Elmerült az üdvösségem valaki szemében. Ha ez a szem rám ragyogna, szép májusi éjben, Minden csillag lehullana s ő ragyogna nékem.
Kész a világ, Feszült, ünnepi várás Tereng felette. Halotti csend. Csak néha néha Sóhajt az Isten lelke.
Kimérve minden pálya Megtöltve minden lélek-lámpa, Ahol csak úr a lét… De jaj, sötét van, Mélységes iszonyú sötét!
A zordon tömeg-árnyék Némán zokogva kering utjain, S csak egyet tud és egyet érez… …Most váratlanul vágyon megvonaglik és felzug Istenéhez: Betelt az idő! Sugarat, fényt, szint adj nekünk, Mert epedünk!
Fényesség nélkül oly sivár az élet! Nagy Alkotónk, oh mondd ki szent igédet Legyen világosság!…
És ismétlik mindig erősebben A felviharzott étheren keresztül És felharsan az egek harsonája S a végtelennek zsolozsmája zendül Zsibongva, zsongva…
Mily Ceres önti őket folyton-folyvást, Egyre pompásabb, színesebb seregben, Nő-gyümölcsök tobzódó sokaságát Szegény világunkra ki szabadítja? A legbusásabb délolasz piactér, A Conca d’oro öble nem pazarlóbb Citrom-narancs-datolyavíziókban, Mint ez a fülledt május-esti utca, Kibomló lányok illatait ontván S idomait ringatván véghetetlen Bő áradásban, a bolondulásig Éhes-szomjúhozó érzékeimnek, Hogy e bőség észbontó sűrűjében, Mint bűvös kertbe tévedt gyatra tolvaj, Ki körték, meggyek, csattanó cseresznyék, Piros fürtök, barackok, rózsa-szilvák Tömkelegében kábán válogatván, Végtére tettenérten úgy menekszik, Hogy közülük egyet le nem szakított – Hova kapjak? Melyikhez folyamodjam?
– Istenség, e pompázatos gyümölcsök gazdája, válassz ki egyetlen egyet S szent áldomással tedd tulajdonommá, S én azzal immár holtomig beérem!
– Vagy, ha úgy véled, nem érdemelem meg, Hozzámvaló jóságod úgy mutasd ki, Hogy add nekem egyetlen éjszakáját Egy vérbő, tettrekész törökbasának!
Esik, esik, csak úgy magának. Két órája kopog a tetőm. A karcsú akácfürtök, mint bőrig ázott, első áldozós leányok összebújnak a magasban. Szemérmük szép rejtekhelye is látszik.
Elsistereg egy-egy villám is néha. Veszett fejjel a halálba rohan. A féltékenykedéseim cikáztak rajtam át így, még ifjan s bután, amikor minden szerelemben a világ elvesztésétől féltem.
Ma már nem féltek semmit és nem félek semmitől. Túl sok háború volt az életemben, túl sok álmatlan év és töredék-szerelem. Fonnyadoztak köröttem Budapest fái, de én az erdők tüdejével lélegeztem.
Ha múltamra gondolok, hány ilyen eső szakad! Hány apró láncszem Isten ujjai közül! S nemcsak a tetőmön kopognak, hanem a csontomon is. Halottaim fényes homlokán, amelyek mint a megállt órák, számonkérően néznek.
Esik, esik, csak úgy magának. Két órája kopog a tetőm. A karcsú akácfürtök, mint bőrig ázott, első áldozós leányok összebújnak a magasban. Szemérmük szép rejtekhelye is idelátszik.
Világfa csúcsán, világfa ágán, világot nézek szemem oldalján, egyik ág végén Nap forog körbe, más ágon Hold van, sarlója görbe. Fiastyúk kottyan, csirkéi kelnek csillag-tojásból, csillagok lesznek.
Világfa kinõ Föld köldökébül, az, ki alánéz, föld alá szédül, világfa csúcsán vér veri markom, ég boltozatját fél kézzel tartom...
Velekei József Lajos - Nagy Kristóf: Világfa - Gödöllő
Úgy fáj már minden, minden idebenn: A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj, Minden, mi általreszket szívemen, Legyen az ember, muzsika, vagy táj, Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy-egy halk szó símogat, S rejtekúton a szívembe talál, S álomba ringatja a kínokat, Elaltatja a multat, s a jövőt. Pedig be nehéz megtalálni már Az ösvényt, a szívembe vezetőt.
Gyom és gaz benőtte az utakat, Ördögpalánták ágaskodnak rajtok: Száraz kórók és keserű füvek, Minden, mi beteg szívemből kihajtott.
Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton, És szent a szív, mely küldi őt ezen, S mely liliomok magvát hinti el Ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra és áldott a szél, Mely liliomok messze magvát hozza, Magot, melyből a békesség kikél.
Ön se lett másból: madártojásból, s nem egy Dzsingisz kán, költő, de tisztán. Költése, Z. Z., változzon pénzzé, vajjá meg mézzé, makkegészséggé. Kapjon új szárnyat, szárnyához lábat, évet az évre kínnal ne mérne, gyöngyökön inkább járjon a friss láb. E dalos disztáv- iratot írta: sármány, pacsirta, csalogány, csóka, csúszka, rigóca, királyka, pintyke, búbos pityerke, szénfejü cinke, kékfejü cinke, bóbita-cinke s barátka cinke:
Már szól a tücsök, Újra megjelent, "Átvette csöndes birodalmát" Oly nesztelenül, mint a május, Virágzó almafák alatt.
Átvette birodalmát; Ez a királyság! A legszentebb és a legboldogabb. Miniszterei öreg almafák, Diófák benne a papok, Galagonyabokrok a katonái. Adója millió virágszirom, Magasból mélybe pergő. Polgára minden fűszál, falevél, Polgárjoga: a csend, Alkotmánya: teljes testvériség. Zászlaja holdsugár És címere az ég, a csillagos.
Már szól a tücsök, Újra megjelent, Átvette csöndes birodalmát, Én is ez ország polgára vagyok, És semmi másé.
Üdvözlégy, Uram, Fejedelmem, Csendország királya, Tücsök! Hódoljon neked ez a költemény!
Sokféle különbséggel változó minéműségét vizsgálván e világnak, nemcsak amaz remete barlangoknak ragyogó címere és bennek lappangó s tekélletes életet élő szent embereknek fényes tüköre, eleven példája Szent nagy Antal, hanem még Mercurius Trismegistus is (ki a pogányságnak mintegy törvéntszabó Moysesse vala) azt az Istenség könyvének nevezte: Universum est liber Divinitatis. Nem is ok nélkül, mert természet szerént abból tanuljuk, abból ismérjük meg valamint Alkotónkat, Teremtőnket és annak bölcsességét, jóságát, mindenhatóságát és más egyéb isteni tulajdonságit, úgy ugyanazonból kölcsönözhetünk is magunknak néminémű világosságot és igazgató kormánt, mint kellessék tudniillik tekélletesen, jól és üdvösségessen élnünk.
Ez a könyv pedig oly könnyű magában, hogy abból akármely bárdolatlan és ostoba paraszt is fáradságos munka nélkül eleget tanulhat; eleget tanulhat nem csak a mély elméjű filozófus, hanem az egek forgását vizsgáló és az isteni bölcsességet bizonyos mértékkel fejtegető teológus is. Bezzeg sokat tanult vala ebből a könyvből első Remete Szent Pál pátriárka, aki végbúcsúját vévén a hiúságoktól, inkább titkon rejtekben akara élni, hogy vagy így üdvösséges tudományának kívánatosb drága gyümölcsét tapasztalhatná, amint is ez, ez számláltatta az angyali dicsősb karok közé őtet.
Sokat dicsőséges seraficus Szent Ferenc, utolsó szükséget és evangéliomi s sokakat irtóztató szegénységet választván magának, aminthogy ez, ez serafimostatta meg, hogy így szóljak. Sokat tanult boldog Szent Ignác, aki lelki szemeinek csak egy felemelésével ilyen szókra fakada: Quam mihi sordet terra, cum coelum aspicio! Oh mely utálatos a föld hiúsága előttem, midőn az egeket vizsgálom és mindeneknek alkotóját, az Istent; sőt még Szent Pál apostolt is (hogy ezereket elhallgassak, kik ezen könyvnek tudományával, kiváltképpen való nagy szentséghez jutottak) rész szerént ezen ok vezette oly nagy szentségre, hogy még gyarlóságában érdemlett légyen a harmadik égben ragadtatni.
Ennek a könyvnek táblái az egek, levelei az éltető állatok, lineái az országok és tartományok, bötűi pedig minden teremtett állatok, és olvasója s tanulója önnön maga az Isten képére és hasonlatosságára alkottatott ember. S ezért is: Jussit et erectos ad sidera tollere vultus (amint a versszerző szól) más egyéb élő állatoknál különben egyenesen felemelkedve alkottatott, hogy ezt a könyvet annál könnyebben, annál szemesben olvashatná, vizsgálhatná.
Ez a könyv télben mintegy bététetettnek látszik, mert ugyanis télben setét barlangokban lappangnak a vadak; jég alatt, mély örvényekben a halak; a barmok az istállókban, a madarak a sűrű gallyak között, avagy is a föld hasadékiban, sőt még a pázsitos füvek is a jó illatú virágokkal vastag hóval palástoltatnak bé, az emberek pedig titkos meleg kamarájokban rejteznek.
Szent György hava nyitja ki ezt a könyvet, s talám ezért is neveztetik kikeletnek és mintegy kinyílásnak. De leggyönyörűségesben ez a mái napon kezdődő pünkösd hava mutatja ki bővséges gyümölcsének reménségével a fáknak illatozó virágit. Melyekből (más nyughatatlan elmefuttató fitogtatásoknak engedvén azokat az ajándék gyanánt osztogatott pünkösdi fákat) mi is kívánva kívánandó üdvösséges tudományt szedegethetünk lelkiképpen magunknak.
Május – boldog hó –, tavasz teljessége! Érett, nagy szerelmet, büntetlent, nyilvánosat, boldogat példázó. Tiszta és ifjú mátkapárok hava; Mária hava és a kinyílott virágoké; Mária hava, a dicsőséges, örökös Menyasszonyé, Isten szép jegyeséé. Ó, Mária – boldogságos Szűz Mária!
70. KELETSŐ vagy napkeletső; keleti vagy napkeleti. Így ejtik ezt néhol magyar hazánkban, és ítéletem szerént nagyon helyesen. Valamint ezekből: túl, innen, vég, hátúl, elől vagy elő, utól, közép s a többi ezen szók jönnek: túlsó,innenső, végső, hátúlsó, első, utolsó, középső s a többi úgy nem tudom, mi okon lehetne kicsúfolni azon helységeket, amellyeknél szokásban vagyon az északsó, napkeletső, délső,napnyugotsó terminatió? Kivált hogy a só és ső suffixumok mindég helyet jelentő szóhoz ragasztódnak.
71. FOSZFOR, görögül Phosphorus, deákúl Lucifer, magyarúl hajnalcsillag. Lásd az első könyvben.
72. CITÉRE, görögűl Cythere, deákúl Vénus, a szerelem istenasszonya, ki hattyúkon jár.
Ezt hírlelvén Fáma s több illyen formákat, Ismét zűrzavarba hozta a dámákat. Dorottya gondolván, hogy majd mellé állnak Ezek is, és feltett céljában szólgálnak: Nyúgovó vitézit ismét felzendíté, S holnapra egy újabb csatához készíté. Orsolyát, Rebekát s a több vezéreket Feleszelte, miként rendeljék népeket, S majd mikor az ifjú urak lefekszenek, Vélek s Carnevállal mitévők légyenek. - Mert már a hajnali kakasszó is hallott, Szőkűlt már a hideg setétség, s pitymallott. Megfordúlt a Göncöl szekere tengelye, S a késő álomnak eljött az ideje; A lankadt gavallér rikácsolt a torkán, Pislogott a dáma, mint a vén boszorkán.
De - midőn már éppen fekünni készűltek, Egy új tűneményen mindnyájan elhűltek. Amint a harmatos rózsákba őltözött Hajnal már feltetszett a csillagok között, S erőt vévén a már szendergő éjtszakán, Bésütött a szála keletső70 ablakán: A gyertyák nyomorúlt fényje halványodott, Tűkör, fal és edény öszverózsásodott. A gyönyörű Foszfor71ezüst világával Játszott a bíborba borúlt ég aljával, S a hó fejér egén elszórá azokat A ragyogó, kisded hajnalcsillagokat. Úgy tetszett, hogy mintha lassú zengzetek is Jöttek vólna onnan, - s valóba jöttek is; Mert egy-két perc múlva mindjárt a mennyei Karoknak hallattak érdes koncertjei, Mellyre az érzékenyszívek megolvadtak, Repestek a velők vagy elandalodtak. Örűlt minden lélek, s örömét mutatta, Örűlt, s örömének okát nem tudhatta. Már a főldi fénynél pompásabb világgal Borúlt el a szála s díszlett méltósággal, Már a fél-felébredt szellők által hozott Gángesi kellemes szagtól illatozott: Midőn egy tűndöklő felhő béhempereg, Gombolyagjain ül a szerelem-sereg. Maga a nyájason mosolygó Citére72 Űlvén diadalmi aranyszekerére, A hajnali pompás felhőből kiderűl, S előtte minden fény setétségbe merűl. Téjszín combján játszik nyilazó kis fija, Kinek szemén tűz van, száján ambrózia. A felhőnek, mintegy mennyei pázsitnak, Hajlásin friss rózsák és jácintok nyitnak, Mellyek Citerének egy mosolygására Teremnek a hattyúk lábának nyomára, S rajtok a tetszetes gráciák táncolnak, Midőn ezer apró szerelmek lantolnak. Édes ígézésnek, másnak nevezzem-é Azt, melly közönséges, és mind a két nemé, Mikor ők Citére eljöttét érezik, Sokan ezt hatodik érzésnek nevezik. Elég, hogy mind az öt érzés részt vesz ebben, Részt, és semmiben sem vesz érzékenyebben.
Az akkoriak is, mint manapság, a megújulás napját tartották május elsejében. Ekkor már zöld volt a határ. Zöldültek a fák, a legények éjszaka zöld májusfát aggattak a leányok kapuira. És még volt egy nagyon szép hagyomány, amit kár, hogy elhagytak: a májusi köszöntő. A népi szokás legszebbjei közé lehetett volna sorolni. Május hajnalán a cigány muzsikások hát nem éppen mindenkit, de rendszerint a gazdákat köszöntötték. Kora hajnalban arra ébredtek, hogy a cigányok muzsikáltak az ajtóban. Szép csöndben húzták:
Jólesik a bús szívnek, hogyha panaszolhat,
Ha a maga bujából másnak is adhat.
Ó én édes galambom, ó míly szeretlek,
Még éjszaka álmomba téged ölellek.
És mikor felébredek sehol sem lellek.
A másik májusról szóló nótát így hallottam:
Behintem útadat orgonavirággal,
Hogy május éjszakán azon menjél által.
Ne kössél koszorút gyönge ibolyából,
Jó lesz a síromra fehér orgonából.
Szeresd az ibolyát, ne bántsd a virágot,
Aki a májusról oly sok szépet álmod,
Valamikor én is májusról álmodtam,
Egy borongós őszi nap jött a valóságban.
Nyíló kis ibolyák, Istenem, de szépek,
Reszketős ajakkal májusról beszélnek.
Valamikor én is májusról beszéltem,
Tele volt a pohár, mégis hullt a könnyem.
Nem olyan sokból álló, de szép szokásai voltak őseinknek. És ha az ember összeszedi a sok aprólékot egy csomóba, akkor látja csak, hogy annak mindegyike valamiről beszél. A legtöbbje a tisztességről, becsületről és az illemről. Noha az csak szórakozás volt az akkori időben is.
A virágokból először a kék nefelejcs tetszett: azt a szép nevét külön is megszerettem, hogy olyan beszélgetős és hogy értelme van: szinte rászól az emberre vele, úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye, ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire jól hallottam, egész világosan, égszin hangját, néha meg én magam sugtam, vagy nem is sugtam, csak olyan nagyon vártam már, hogy tán a szivem szólt helyette vagy éppen a fülem: ilyenkor nem tudtam, képzelem-e vagy tényleg csalok, neki, a neve mondásával?... De még ha csalok is, nyugtattam meg magamat, az a kis segítség semmi, hiszen úgy szeretem; s dehogy felejtem, nem én, sohasem!
Fénynek, melegnek újulása van, Virág a földön, új remény a szívben, Elhagyja ágyát a nehéz beteg, Hogy e szép földön még körültekintsen. Eldobja mankóját a csüggedés, Megszünnek a bajok, a veszteségek, Mikor a gyönyörű május van itt, Mikor a békák brekkekéznek.
Erdő, mező, ég, föld ugy csalogat, Mint nevető lány ünneplő ruhában. Oh mennyi kéj van, inger és gyönyör Pacsirtadalban, illatos virágban. Tavasz! Tavasz! Te földünk mosolya, Ki az egész világot megigézed!... S mégis van büzhödt, piszkos pocsolya, Ahol a békák brekkekéznek.
